2. Fejezet

Nem tudom mit álmodtam, de az biztos, hogy kellemes volt. Furcsa minél többet gondolkodom róla, annál távolibbnak tűnik. Semmi nem maradt meg bennem csak egy pár mélybarna szem, tele keserűséggel. Még hosszú perceken átnéztem a plafont, miközben semmi kedvem nem volt felkelni. Végül elég energiát éreztem ahhoz, hogy kikászálódjak az ágyból (csak, hogy tisztázzuk, még kora reggel volt, napfelkelte után 1-2 órával lehetett). Korán keltem, de odakint már nagy volt a nyüzsgés. Végre, eljött ez a nap is. Felkeltem és megpróbáltam rendezetlen tincseimet egy alapvetően elfogadható fonatba rendezni, felkaptam egy bő szárú nadrágot és egy testhezálló felsőt, ugyanis amikor nem a hercegnőt játszom ezek a kedvenc ruhadarabjaim, hisz nem akadályoznak a mozgásban, kényelmesek és a bő nadrág nem túl kihívó. A szíjam mögé becsúsztattam az én Dianámat, ami külsőre úgy néz ki, mint egy kis pálca, de a helyi varázslók köszöntő ajándékként összedobták az erejüket (már ami maradt nekik Eron herceg mágia gyűjtései után), hogy létrehozzák ezt a fegyvert, ami az én kezemben képes lándzsává, karddá, baltává, vagy más fegyverré alakulni.

A falu főtere felé vettem az irányt, ahol a nők már gyülekeztek, hogy közösen készítik elő a lakomát, amely a hazatérők tiszteletére lesz szervezve. Mrs. Grace integetett, hogy menjek oda és segítsek neki bevinni a teknőket a konyhába. Elindultam az asszony felé, amikor oldalról nekem csapódott valami és lelökött a földre. Még ugyanabban a pillanatban rám esett egy vörös hajzuhatagot viselő lány, aki teljes torkából sikította a nevem.

- Malvina - kacagtam fel. Malvina vörös, göndör haja az arcomba lógott, ahogy megpróbált letápászkodni rólam. Barna szemei, mint mindig, most is csillogtak az örömtől. A szokásos barna térdig érő szoknyát, most halványzöldre cserélte és egy fehér kötényt kötött rá.

- Malvina, szállj le Eleanore -ról! Bocs, Ele, de a húgom napról napra komolytalanabb – Ráncigálta le rólam Malvinát, a nővére Russilla. Neki a húgával ellentétben fekete, nyílegyenes haja volt. Mint mindig, most is kontyba volt fogva a teteje, míg az alja rendezetten hullott a vállára.  Most ő is lecserélte a szokásos ruháit. Ő egy sötétkék szoknyában volt, ami a lábszára közepéig ért. A hasánál egy világoskék szalag volt a ruhán. A ruhának rövid ujjai voltak, hogy ne akadályozzák munka közben.

- Jön anya – jelentette be a szemeit forgatva Russilla.

- Úr isten, Malvina! Már megint mit csinálsz? Hogy akarsz magadnak férjet találni, amikor ilyen szeles vagy? Tessék még a hercegnőt is ledöntötted a lábáról! Neki bezzeg már van vőlegénye, pedig csak egy évvel idősebb, mint te, a nővérednek is van, mert ő se ilyen túlpörgött, mint te! Vegyél már példát róluk! – szidta a lányát Hava asszony, de a lánya csak mosolygott, nekem meg az járt a fejemben, hogy mit szólna, ha tudná, hogy én és Luké nem vagyunk együtt.

- Anya nyugi, hiszen csak játszottunk – nevetett Malvina - Férjhez meg nem fogok menni soha – viccelődöt tovább.

- Istenem csak ilyet ne mondj, itt akarsz maradni örökre a nyakamon? - méltatlankodott Hava asszony. Ekkor a zöldséges bódéktól felharsanó kiáltás szakította félbe a beszélgetést.

- HAVA! Gyere segíteni, mert nem fogunk elkészülni!

- Megyek már! – válaszolt az öregasszony.

- Na végre, hogy elment, most már szórakozhatunk – lélegzett fel Malvina, mi pedig Russillával összemosolyogtunk a feje felett.

- Ne beszélj így anyával, tudod, menyire érzékenyen érinti a házasság téma – próbált komolyan beszélni a húgával a barátnőm, de látszott, hogy inkább viccesnek tartja a dolgot.

- De ha egyszer olyan unalmas vele –nyavalygott Malvina – „Keres magadnak jó férjet! Ne légy olyan szeles így senkinek sem fogsz tetszeni! Meny férjhez minél előbb!” – próbálta utánozni az anyja hangát. Ekkor már mindnyájunkból kirobbant a nevetés. Mindannyian nevetünk, ez furcsa. Hiányzott a csendes kuncogás és a mindig szomorú kék szemek, a lány aki halkan, de mindig ott volt.

- Sara Vie hol van? – kérdeztem Russillát.

- Tényleg? Ma még nem is láttam – nézett körül, hátha mégis ott van valahol.

- Én láttam – kuncogott Malvina.

- Hol láttad? – kérdeztem.

- A 9. alagútnál, a keeertbeeen – mondta Malvina, jó hosszúra nyújtva.

- Ne butáskodj, oda a szerelmesek járnak, senki sem megy maga – tromfolta le Malvinát a nővére.

- Azt egy szóval se mondtam, hogy egyedül volt – felelte sértődötten a lány.

- Aha, biztos, és te hogy kerültél oda? – kötekedett a nővére.

- Én Gass-al mentem – öltötte ki a nyelvét a nővérére.

- Azzal a Gass-al, aki már több mint 3 éve koslat utánad, és aki még a kardot se tudja felemelni? - tört ki belőlem a nevetés. A szóban forgó személy egy vézna vörös fiú volt, aki mellesleg dadogott, és egyfolytában elesett. Amint először meglátta, belezúgott Malvina vörös hajába, de a barátnőm ki nem állhatta.

- Csak érdekelt milyen az a hely, értitek – pirult ki Malvina – meg most úgyis Sara Vie-ről beszélgettünk – váltott témát.

- Rendben, kivel volt ott Sara Vie? – könyörültem meg a Malvinán, akin látszott a megkönnyebbülés, hogy ejtettük a témát.

- Markkal - Mondta izgatottan.

- Az kizárt. Ő és Sara Vie? Az lehetetlen. Biztos jól láttad? – hitetlenkedett Russilla.

- Igen, biztos ő volt – bizonygatta Malvina.

- De hiszen szöges ellentétek. De ha viszont igaz, akkor megütötte a főnyereményt. Ő a legjobb férfi a lázadók között, persze csak Luké után, de a testvérével úgyse kezdhet ki. Az furi lenne, mellesleg… – hadarta le egy szuszra Russilla. De ekkor ledermedt és egyenesen a hátam mögé nézet

- Mi mellesleg? –akartam kérdezni, de ekkor csendes hangot hallottam a hátam mögött.

- Hallottam, hogy kerestek. Bocsánatot kérek, hogy gondot okoztam. - megfordultam és szembetaláltam magam Sara Vie-vel.  Magas volt, akárcsak mindenki más, Luké családjában, de belőle hiányzott az a feldobottság és tűz, ami a többi családtagban megvolt. A szemét most is szégyenlősen lesütötte, hosszú szőke haja eleje hátra volt kötve, a többi része, pedig szabadon hullott a hátára. Egyszerű fehér ruhát viselt, de mindenki másnál jobban emlékeztetett egy angyalra.

- Semmi gond. Azt hallottuk, Márkkal találkoztál – kacsintott rá Malvina. Csak a tisztánlátás kedvéért: Mark egy vicces figura volt, aki mindig mindenkit megnevetetett, de soha nem lehetett látni, hogy elgyengült volna. Soha nem szégyellte magát, soha nem kellet neki támasz. Külsőre egész jól nézett ki. Szőke rövid haja volt és kék szeme. Nem volt egy nagydarab, de mindig kihúzta magát, így ezt nem lehetett észrevenni.

- Ez… igaz – felelte halkan.

- És képzeld, Malvina és Gasston között is van valami – súgta oda Russilla úgy, hogy mi is haljuk.

- Örülök – mosolyodott el halványan Sara Vie. Nos, igen, a viselkedése nem túl sok érzelmet árult el, ezért gyakran hangosan kimondta, mit érez.

- Nem is igaz, csak érdekelt az a hely, már mondtam –pattogott Malvina. Mire mi ketten Russillával hangos nevetésben törtünk ki.

- Lányok, gyertek segíteni – jött értünk Mrs. Grace és mi elmentünk krumplit hámozni.

A délelőtt vidáman telt. Miközben az ételek elkészítésében segítettünk alkalmam nyílt egy pár szót váltani Lukéval is, aki a vadászatnál és a tér feldíszítésénél segédkezett. Én is szívesebben lettem volna ott, és valószínű több haszon is lett volna, mint hogy a meglehetősen korlátozott főzési képességeimmel szerencsétlenkedtem. Délben haza kellet mennem, hogy átöltözzek. Egy hosszú halvány rózsaszín ruhát húztam, a derekamra valamivel sötétebb árnyalatú masni került. Hosszú bő ujja alkalmatlan volt a mindennapi viselethez, de ma volt a Hazatérők bálja, ezért „elegánsan és hercegnőhöz méltóan” kellet kinéznem.

 A Hazatérők bálját minden csata után megtartjuk. Akár győztünk akár nem. Amikor a harcosaink hazatérnek a tiszteletükre lakoma, játékok, bál és ilyesmik vannak szervezve.

Épp a hajamból keféltem ki a gubancokat, amikor meghallottam a kürtöt. Istenem, akkor már itt vannak a falunál, én meg még nem vagyok kész. Befejeztem a fésülködés és gyorsan a fejembe, nyomtam az egyetlen fejdíszem. Kirohantam a házból, amiben nagyon korlátolt a szoknya, ezért összefogva megemeltem az alját, amitől összegyűrődött, de nem igazán érdekelt. Már mindenki felsorakozott az út mentén. Legelöl álltak a szüleim, utánuk, pedig a tanács tagjai. Odafutottam és beálltam a szüleim közé. Futás közben megigazgattam a ruhám és visszaraktam a fejemre a fejdíszt, ami közben lecsúszott.

- Megjöttem – jelentettem ki, amint odaértem.

- Ideje volt – nézett rám szúrós szemmel az anyám miután végigmérte a gyűrött ruhám és a megint kócos hajam.

 Szinte ugyanebben a pillanatban az 1. alagút előjött az első harcos. Megállt előttünk és fejet hajtott. Apám a vállára tette a kezét én, pedig hajbókoltam. Anyám feszült mosollyal nézett rá.

A katona kihúzta magát és a tömeg felé fordulva, mondta:

- Győztünk! – az egész falu üdvrivalgásban tört ki. A katona is elmosolyodott és továbbment. Az alagútból előjött a többi harcos is. Apa vállon veregette őket és majdnem mindhez volt pár kedves szava. Sokat régi barátként üdvözölt, hiszen ez az ő serege volt, csak ebbe a csatába nem tarthatott velük, hisz tüdőgyulladást kapott a hadjárat kezdete előtt. Néhány tiszt megállt előttünk, nekik hajbókoltam. Lopva anyámra pillantottam és láttam, hogy a feszült mosoly eltűnt, hogy átadja a helyét egy őszintének. Minden katona megkereste a tömegben a hozzátartozókat. Néhány szekér is jött a hadizsákmánnyal és a sebesültekkel. Sőt néhány újonc, és gyermek is velük tartott. Ők voltak azok, akik a csaták miatt árván maradtak. A sor végén haladt a sereg ideiglenes vezetője, aki apát helyettesítette. Tüskésre vágott fekete haja és alacsony termete volt, de mégis izmos és erős. Körülbelül az én magasságom. Egyetlen egy nadrág viselt, más semmit. Nálam öt évvel volt idősebb. Apa mosolyogva kezet fogott vele, én pedig hajbókolás helyett a nyakába vetettem magam.

- Bátyus, hiányoztál – kiáltottam.

- Nyugi, hugi – ölelt meg, majd letett a földre – Anya! –ölelte meg anyánkat.  Stefan is örökbe volt fogadva. Régen ő is egy ilyen csata után került a faluba. A szülei meghaltak. Ő akkor 3 éves volt. Amikor engem fogadtak örökbe akkor már 15, így Lukék gondoskodtak róla, amíg a szüleim velem voltak elfoglalva. Igen, ez után az a várható, hogy nem bír engem, de első találkozásunkkor úgy nézett rám, mint egy ritka állatfajra, viszont gyorsan megbékélt és hamar belejött a báty szerepébe.

 Luké odalépett mellém, hogy ő is üdvözölje Stefan -t.

- Hé, Stefan, megismersz még?

- Luké! –kezet fogtak – Ugye nem bántottad meg a húgom? Mert akkor kénytelen lennélek elpáholni! – mondta nevetve.

- Nem merném – kacsintott rá Luké.

- Figyelj, jó haver vagy, de ha bántod a húgom, leütlek! – röhögött rázkódó vállal, majd nevetve elindultunk a tér felé, ahol a lakoma volt.

 A tér közepén állt egy hatalmas almafa, a köré voltak felállítva az asztalok és padok, amin az egésznapi sütés-főzés eredménye díszelgett.

- Hmm… Jól néz ki – kócolta össze a hajam Stefan. Helyet foglaltunk a középen álló asztal között. Apa és anya ült egymás mellet, Anya jobb oldalán volt Stefan, mellette a menyasszonya Anna foglalt helyet. Anna, mint mindig most is fejkendőt viselt rövid haján, kicsi, kerekded alkata barátságos külsőt kölcsönzött, de bevallom, nem szívesen találkoztam volna vele a csatatéren. A specialitása a fejsze használata volt. Mellette ültek a szülei.

Apa balján voltam én, mellettem, pedig Luké. Ha oldalra fordítottam a fejem, akkor láttam Luké oldalán falatozó Grace néni-t és Rodrickot. Az apja mellet ült Sara Vie és újdonságként ott bohóckodott mellette Mark. Mark mellet a nagybácsija Pete gubbasztott. Le sem tagadhatnák, hogy rokonok, hisz mindketten csak úgy szórták a poénokat. A kört Cleariff zárta.

      Miután befejeztük az étkezést elérkezett az ideje a Hazatérők Báljának. A lényege az, hogy mindenki, aki ma tért vissza a csatából először táncol az egyik rokonával, majd szabadon választ egy párt. Az első kört Stefannal táncoltam. Elég falábú volt és én is, ezért a tánc felénél abbahagytuk részben, mert már kisebb tömeg nézte nevetve a táncunkat, részben pedig, mert megsajnált, amiért egyfolytában a lábamon járt, vagy éppenséggel nekiütköztem egy rossz lépés után. Stefan utána Annával próbálkozott, aki hősiesen tűrte a lába elleni támadást. Én Lukéval elmentem az összetákolt patikába, ahol a sérülteket láttuk el. Kevesebben voltak a szokottnál. Csak hárman. Két férfi, akiket már láttam a táborban és egy gyermek, aki valószínűleg, az árvák közé tartozik. Amikor beléptünk halk csengettyűk figyelmeztették a patikust. Kezét a köpenyébe törölgetve jött ki a mellékhelységből, ahol lakott. Luké itt mindig feszéjezve érezte magát, ezért gyorsan el is ment. A patikus, Krisztián érdekes látvány volt, alacsony vékony termetével, fehér rongyokból vart köpenyében és érthetetlen okokból kék hajával. A helyi legendák szerint egy kísérlete során lett kék. Gyorsan végigmutatott a betegeken.

- A mi katonáink, nyílvesző és kard okozta sérülés – mutatott az egyikre, majd a másik férfira – Mindkettő meggyógyul. Most alszanak - valószínűleg látta, ahogy a szemem a kisfiú felé siklik.

- Ő nagyobb gond – nézett szánakozóan a tíz éves forma fiúra, akinek csapzottan lógott az arcába egérbarna haja – az ő gyerekük. Mégis valaki közülük sebezte meg – mondta szomorúan. Leültem a fiúcska mellé és a homlokára tettem a kezem. Tűzforró. Krisztián lerakott mellém egy tálat tele gyógyfüvekkel kevert vízzel és egy rongyot. Tudtam mi a dolgom. Gyengéden letöröltem az izzadságot a fiú homlokáról. Oldalra fordulva magzati pózba húzta magát, miközben a vállát köhögés rázta. Rémülten néztem Krisztiánra.

- Megfázott az út alatt – dünnyögte, majd fogott néhány szárított gyógynövényt és visszament a szobájába.

- Kérlek, hozz Clearifftől még abból az érzéstelenítő főzetből! – hallottam percekkel később a hangját. Megigazítottam a takarót a fiún, majd kimentem a hűvös éjszakába.  Az égen ezernyi csillag világított, hűvös szellő simogatta az arcom. Néhány emlékkép tolakodott be a fejembe. Az a nap jutott először eszembe, amikor idekerültem. A város, ahol mindenki fáradt, a gyökerek, amik, mint megtudtam, a mágiát szívják. Vajon mi történt azokkal az emberekkel? A szüleim azt mondták, hogy most, hogy tudom, ki vagyok, veszélyes a kinti világ, így attól kezdve, ki se tettem a lábam a lázadók menedékéből.  Ez is jobb, mint volt, most egy egész faluban vagyok bezárva, nem egy birtokra. Bár nincs nagy különbség, bezárva lenni mindenképpen rossz. Odaértem Cleariff házához, amely kicsit távolabb esett a falutól, egy beomlott alagút mellet.

 Nem volt túl fényűző. Alacsony, kőház volt, amit már benőtt a moha, a ház hátsó része, pedig a hegyhez támaszkodott. Ablak gyanánt egy lyuk volt, amit fekete, nehéz anyagból készült függöny védett a széltől és a hidegtől. A szűk faajtó mögött egy sötét szobába jutottam. Kis idő kellet, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez.

Belül se volt sokkal díszesebb a hely. Egy egyszerű kőasztal, néhány fából készült székkel és egy értékes, különböző mintákkal átszőtt régi szőnyeg (valószínű többet ér, mint az egész ház együttvéve) volt a berendezés. A hátsó falban egy szűk alagút vezetett be a hegy belsejébe. Általában csak idáig jutottam, hisz Cleariffott mindig itt találtam. Egy darabig még álltam és vártam, hátha előbukkan, de néhány percen belül feléledt bennem a kíváncsiság és egyre jobban vonzott a szűk alagút. Vagy 10 percig hősiesen küzdöttem, majd nyert a kíváncsiság, és beléptem a járatba.

Épp csak annyi helyem volt, hogy aránylag kényelmesen elférjek. Az alagút szűk volt, sötét és nyirkos. Egyszóval, még szerencse, hogy nem volt klausztrofóbiám. Pontosan tíz lépést kellet megtennem (igen, számoltam. Na és?), amikor az alagút elkezdett szélesedni, és idővel egy nagy, kör alakú teremé változott. Átmérője kitette volna vagy 5 szekér hosszát. Teteje nem volt, így látni lehetett a csillagos eget.  A fal simára csiszolva, de ha közelebbről megnéztem látni lehetett néhány karcolásnyomot, amik hármasával terültek el, mintha hatalmas karmok okozták volna.

- Húúúú! –kiáltottam el magam, mire mindenhonnan visszhangozni kezdett a terem. Oké, ez baromság volt.

- Van ott valaki? – Hallottam Cleariff hangját az alagút felől. Gyorsan körülnéztem, hátha van-e valami lehetőség elmenekülni, vagy elrejtőzni, de nem volt. Jobbra-balra kapkodtam a fejemet menedék után kutatva, miközben Cleariff lépései egyre közelebbről hallatszottak. Néhány másodperc után, feltűnt a hang tulajdonosa. Mozdulatlanul álltam a terem közepén.

- Ide, soha többet be ne tedd a lábad, az engedélyem nélkül! – mordult rám.

- Sajnálom, értettem – feleltem megszeppenve.

- Most menj el, kérlek! Amiért jöttél, az asztalon van. – mutatott az alagút felé, én meg engedelmesen kislisszoltam a vájaton keresztül, míg Cleariff mozdulatlanul állt tovább a teremben. Nem sokkal később enyhe széllökést éreztem a hátamon, de nem mertem megfordulni, megnézni, hogy mi okozza.

Felkaptam az asztalról a csomagot, ami a gyógyszert rejtette és meg se álltam Krisztián házáig.

- Azért ilyen sürgős nem volt… - nézett rajtam végig, amikor gyors léptekkel berontottam a patikába. Átnyújtottam a csomagot, majd néhány szót váltottunk, mígnem kimerültségre hivatkozva hazamentem.  Útközben, az ünneplők megállítottak néhány percre, hogy a megmaradt három varázslónk közül (a többi meghalt, elhurcolták, vagy a drága vérszerinti bátyám teljesen elszipkázta az erejét) készítettek egy képet. Ez egy teljesen egyszerű varázslat, de most már erre is mindhárman kelletek. Említettem már, hogy nekik is alig maradt erejük?

 Amint megláttam a házunk, a puha, meleg ágyamra gondolva elöntött a fáradság. Kinyitottam a szobám ajtaját, amihez külön ajtó nyílt, így nem kellet végigmennem az egész házon, és szinte ugyanabban a mozdulatban beestem az ágyba. Kábé két másodpercig pihentem, amikor minden merre fáklyák gyulladtak. Én, pedig egy sikoly kíséretében kiugrottam az ágyból, legnagyobb meglepetésemre épp Luké karjába. Rajta kívül ott volt még az egész tanács, Stefan, Mark és Csilingelő, a kémünk. Néhány éve csapódott a felkelőkhöz, a 7 fős csapatával. Ők amolyan felderítők, hisz bárhova be tudnak lopózni. Mindannyian hallgatagok, és a Fekete Macskák hívatják magukat. Csilingelőnek, persze nem ez az igazi neve, de azt sajnos nem tudjuk, mert mialatt a csapat tagjai azért mondanak néha 1-2 szót, ő teljesen néma. A mozgása is hangtalan, így az egyetlen hang, aminek ő volt az okozója, az a kése csilingelése volt a tokban. Innen ragadt rá a Csilingelő becenév. A csapata, nem tudom, hogy, de megértette, ezért mindig vele volt valaki tolmácsként. Hosszú fekete haja, mint mindig lófarokba volt kötve a feje tetején (kivételes ünnepekkor szoros kontyot formázott belőle). Fekete egy részes ruhája második bőrként tapadt rá. Ez amolyan egyenruha volt a felderítők között.

- Úrnőm azt mondja, királyi csapatokat látott erre közeledni, felfegyverkezve – mondta, azt hiszem Caty nevű lány, aki a Fekete Macskákhoz tartozott és most tolmácsként kísérte a vezetőjüket. Vállig érő sötét, szinte fekete haja ezernyi apró fonásban díszelgett a fején. Ugyan olyan testhez álló ruha volt rajta, mint „úrnőjén”.

  Most minden szempár érdeklődve rám nézett, hogy van-e ötletem. Nem volt. Nem mellesleg, olyan fáradt voltam, hogy ha megkérdezik, szerintem a saját nevem nem jutott volna eszembe. Tényleg, a nevem. Vajon ez az igazi nevem? Vagy hercegnőként máshogy hívtak? Erről miért nem hallottam soha?

- Hercegnő, közeledik a királyi flotta. Mi tegyünk? – hallottam valaki hangját távolról. Talán Rodrickét, vagy apámét, vagy Pete–t, vagy most inkább abba hagyom.

- Igen, igen a hadsereg – nyomtam el egy ásítást – közeledik… És az baj? – tényleg nagyon álmos voltam. Hallottam, hogy anya mond valamit, legalábbis gondolom, hogy ő volt, és mindenki kiment a szobából, én meg már félálomban voltam, mikor bemásztam az ágyba.

1. Fejezet

-Ele, merre vagy?  Luké már vár!- Hallottam apám kiáltását. Te jó ég! Így elszaladt az idő? Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba.

- Megyek már! - válaszoltam. Gyorsan lemásztam az ablakom előtt álló hatalmas diófáról, ami egy éve mióta ideköltöztünk a kedvenc helyem lett. Gyorsan felkaptam az íjam és a nyilaim, hosszú világosbarna hajamat meg összekötöttem s fejem tetején. Kirohantam az ajtón és majdnem nekirontottam Rodricknak.

-Elnézést! – kiáltottam neki oda futólag, ő meg csak csóválta a fejét és valami olyasmit motyogott, hogy a mai fiatalok… és a többit nem hallottam, mert már a falu szélénél jártam, ahol az edzőpálya helyezkedett el. Luké ott várt, ezért úgy döntöttem, hogy megtréfálom. A háta mögéosontam és a kezeimet a szemére raktam. Szinte éreztem, ahogy elmosolyodott. Kezemhez nyúlt, leemelte őket a szeméről aztán gyengéden megcsókolt. Épp hogy elhúzódtam tőle, a karjába kapott és megforgatott.

-Hé, el kéne kezdeni az edzést, mielőtt még leterelnek minket a pályáról – mondtam nevetve.

-Téged? Ezt te se gondolod komolyan - húzta fel az egyik szemöldökét, de megkomolyodott.

Az edzés rendben folyt, a végére eléggé kifáradtam. Szeretem az edzéseket, hiszen Luké közelében mindig nyugodt vagyok, és biztonságban érzem magam.

Mikor hazaértünk apám a házellőtt várt minket.

-Na, hogy halad a lányom? – kérdezte Luké-t.

- Kifejezetten jól. Most már mesterien lő, talán még nálam is jobban. A többi fegyvert is tudja használni. Kifejezetten jobb, mint amikor egy éve rám bíztátok. Akkoriban megkértem, hogy hozza oda a lándzsát, erre elhozta a szekercét. – válaszolt nevetve. Apám nem nevetett, pedig ez a történet mindig megnevetette. Igazából fogalmam sincs, mi volt benne a vicces.

-Luké, beszélnünk kell négy szemközt- tessékelte be apám Luké-t az ő szobájába. Luké búcsúzóul rámkacsintott.

Én látszólag elindultam a másik irányba, majd megkerültem a házat és elbújtam az ablak alatt, ahonnan mindent jól hallottam.

- Tudod mi a terv, mire vársz még? – hallottam apám hangját.

- Nincs még itt az ideje!  Nem fogom megkérni, amíg nincs itt az ideje! – felelte lazán Luké.

- Nincs itt az ideje! Van két szemem és látok is velük. Fülig beléd van esve –háborgott Rodrick.

- Nem, ő csak azt hiszi, hogy szeret – hallatszott Luké hangján, hogy mulatatja a párbeszéd. Mit mondjak, nem kell doktorátus ahhoz, hogy rájöjjek, rólam van szó.

- Luké, ezt hogy érted? – kérdezte anyám fáradtan.

- Nővérem, jobb, ha most mész, nem tesz jót neked, ha felzaklatod magad – hallottam ismét Rodrick hangját.

- Megyek mindjárt, a tudod hova! - felelte idegesen anyám – hiszen a lányom házasságáról van szó!

 – Fiam, mond már el miért késlekedsz! – váltott témát a szemét forgatva Rodrick.

- Szeret, mintha a bátya lennék, de sohase volt szerelmes ezért  azt hiszi, amit irántam érez, az szerelem – jelentette ki Luké. Ennyit elég volt hallanom. Elszaladtam a szobámba. Az volt a célom, hogy kimászok az ablakon fel a tetőre, de a szemem megakadt a tükörképemen, a nagy állótükrömben, a szobám egyik sarkában. Nem tartozok azok a lányok közé, akik órákat nézegetik magukat a tükörben, de most aprólékosan végignéztem magamon. Először a szőkésbarna hajamat vettem szemügyre. Egy gyors mozdulattal kivettem belőle a szalagot, mire a hajam a vállamra hullott, elért egészen a derekamig. Összehasonlítottam az anyám hullámos szőke fürtjeivel és apám fekete-göndör hajkoronájával, de nem találtam megegyezést. A következők a szemeim voltak. Barna nagy szemeim voltak, amik sehogy se illetek össze anyám fekete mandulametszésű szemeivel. A szüleim alacsony termetűek, anyámnál már magasabb vagyok, és nem sok hiányzik, hogy elérjem apámat.

Most merült fel bennem először, hogy olyan mértékben különbözök a szüleimtől, hogy még a vak is látja, hogy nem ők az igazi szüleim.

Valaki kopogtatott az ajtómon. Elmentem kinyitni, és meglepetésemre Luké állt ott. Újra az a jókedvű fiú volt, akit megismertem. Felkapott és meg akart csókolni, de életemben először elhúzódtam tőle.

-Nem állok még készen – feleltem kérdő tekintetére. Hogy mire nem állok készen, azt nem kérdezte, és ennek örülök, hiszen én sem tudtam.

Luké leült az ágyamra és megvárta, amíg én is csatlakozok, hozzá.

- Mi a baj? Miért húzódtál el tőlem? – kérdezte. Mikor észre vette, hogy nem fogok válaszolni, csak megvonta a vállát.

- Gyűlés van, de majd, ha vége megbeszéljük ezt –jelentette ki, és ezzel tudtomra adta látogatásának igazi okát.

 Egy éve rendszeresen részt kell vennem a gyűléseken, és bár gyakorlatilag az apám vezeti a felkelést mindig, mindent jóvá kell hagynom, mielőtt megtörténik, valamint nagy ritkán én is hozzá tudok szólni úgy, hogy abból hasznunk is legyen. Luké magamra hagyott addig, amíg átöltöztem, hisz a gyűléseken megfelelő öltözékben kellet megjelenem. Nem voltam oda ezekért a ruhákért, hisz inkább szerettem nadrágot hordani, mint ezekben a szoknyákban járni, amikben mindig megbotlok. A döntés végül egy piros ruhára eset, aminek „csak” a bokámig ért a vége. A hajamat összefontam egy lehetőleg elegáns kontyba, de azt még így se tudtam megelőzni, hogy néhány kósza tincs, ne hulljon ki.

Mire a tanácsterembe értünk, már mindenki ott volt. A társaság nagyobbrészt férfi, csak mi hárman anyával és Luké édesanyával képviseltük a „gyengébbik nemet”. Apám amint beléptünk a terembe odajött hozzám és megölelt, ezt minden gyűlésen megtette. Ez után következett, hogy mint minden gyűlésen anyám odalépett mögém, majd szokás szerint odajött minden tag, egyesével, hogy köszöntsenek. Halálosan untam, hogy mindig mindenki ilyen udvarias velem. A legtöbben csak azért, hogyha egyszer véletlenül visszakapnám a születési jogomat, és hercegnő lennék, akkor megemlékezzek róluk. Még nem is vagyok igazi hercegnő, már is unom. Sokkal inkább lennék egyszerű lány. Akkor még ezeken a dögunalmas gyűléseken se kéne részt vennem.  De legalább nem teljesen besavanyodott képű, idióták vannak a tagok között. Igazság szerint lehetne akár egy rokoni találkozó is, hiszen a nyolc tag közül, 5-tal valamilyen úton, módon kapcsolatban álltam, egy voltam én, a maradék kettőt, pedig könnyen el tudnám képzelni a családomban. A szüleim után először mindig Rodrick és Mrs. Grace jött oda hozzánk. A nő alacsony volt, ősz haját mindig kontyba fogta, amit aztán egy kendővel kötött át. Mikor Mrs. Grace pukedlizett és Rodrick, bátorítóan a vállamra tette a kezét, a házaspár leült a nagy kerek asztalhoz. Luké, pedig a szülei mellet foglalt helyet. Ez után következett Pete, aki egy jószívű, vicces, néha kicsit bogaras emberke volt. A megjelenéséhez hozzátartozott, hogy mindig ki volt gombolva néhány gömb az ingén, mert már egyik színes ruhadarab, amit ő ingnek hív se érte körül.

Mindig kipirult arca és néha élénken vöröslő kopasz feje miatt nem nézett ki túl bölcsnek, de igazából roppant furfangos volt. Az utolsó Cleariff volt, aki a legtávolabb állt tőlem.  Azt mondják, valamiféle mágikus erő van a birtokában. Annyi viszont biztos, hogy keveset beszél, de velőset. Roppant bölcs és ravasz, mint egy róka. Ősz haja egy copfban van összekötve a tarkóján, világos zöld szeme, pedig szinte világított a szoba félhomályában. Luké mesélte, hogy mióta csatlakozott a felkeléshez, mintha egyetlen évet sem öregedett volna, pedig az már több mint tíz éve volt. Mikor már mindenki helyet foglalt én is csatlakoztam hozzájuk. A szobában nem volt más bútor vagy díszítés, így unalmamban az asztal repedéseit nézegettem. Nekem irtózatosan unalmasnak tűnt, de a többiek nagyon belemélyedtek. A gondolataim egészen elkalandoztak. Egyedül arra figyeltem fel, amikor Pete bácsi mosolyogva felállt a székről és leporolta az ingjét (amit rendszeresen megtesz, ki tudja miért).

- Nos, akkor döntöttünk. A hercegnő is beleegyezik? - kacsintott rám. Segélykérően néztem Lukéra, aki alig láthatóan biccentett egyet.

- Igen – feleltem bizonytalanul.

A gyűlés hivatalosan is véget ért. Kint már sötét volt és a csillagok úgy ragyogtak az égen, mint megannyi égő lámpás. Sietve távozzam, hogy Luké ne tudjon követni. Nem haragudtam rá, és pont ez volt az, ami megijesztett. Képes voltam ennyi ideig azt hinni, hogy szeretem, és most, amikor kiderül, hogy az egész hazugság volt, nem érzek semmit.

 Hiába menekültem, Luké nemsokára utolért. Nem ért hozzám, csak jött mellettem.

- Mi a baj? – kérdezte végül – Miért húzódtál el tőlem?- nem tudom miért, de ez a kérdés idegesített.

- Miért, talán a normális lányok csókolgatják a bátyjukat? – vágtam az arcába, majd előre siettem néhány lépést.

- Várj, Ele! Ne légy dühös. Sajnálom… - jött utánam. Most hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam és a szemébe néztem.

- Nem vagyok dühös! –sziszegtem, majd lágyabbra vettem a hangsúlyt – csaknem érzek semmit, és zavar, hogy megint én tudok meg mindent a legkésőbb. Még a saját érzéseimről is!  – az utolsó szavaknál már a könnyem is kicsordult. Luké átkarolta a vállam és tolni kezdet kifele a faluból, én meg hagytam magam. Nem igazán érdekelt, hogy hova vezet. Egyszer csak megálltunk. Ekkor végre körülnéztem, hogy hol is vagyunk. Az első dolog, amit megláttam az a patak csillámlása volt a holdfényben. Ebből már tudtam, hogy az északi alagút közelében, az erdőszélen vagyunk. Nappal ez a hely tele van színesebbnél színesebb virágokkal, de most éjszaka csak néhány éjféli rózsa ezüst színe volt látható. A patak felett egy kis fahíd volt. A korlátján valaha különféle motívumok lehettek, de mára már teljesen benőtte a moha.

- Jaj, Ele … - sóhajtott a fiú, majd  leült egy kidőlt fára, a patak parton, én, pedig mellé telepedtem.

- A szüleink kedvéért játszunk tovább – mondtam – szerintem idegbajt kapnának, ha megtudnák – próbáltam egy kis humort csempészni a hangomba, megjegyzem nem túl sok sikerrel. Luké rám nézett, majd biccentett egyet. Ezek után sokáig nem szólt egyikünk se. Én egyszerűen szerettem a csöndet, Luké, pedig mintha nagyon a gondolataiba merülne.

- Tudod, Ele… - kezdte a mondatot Luké.

- Hmm?

- Ha mérges vagy, akkor enyhén ezüstösen ragyogsz - jelentette ki mosolyogva.

- Te megőrültél – feleltem nevetve.

- Tudod mit?  Ha mi testvérként szeretjük egymást, akkor miért ne lennénk testvérek? – nézett rám kérdőn Luké.

- Hogy mi? Emberek, segítség, ennek teljesen elment az essze – kiabáltam bele nevetve az éjszakába – És mégis mit akarsz ezzel?

- Most miért ne? Tök buli lenne… Mondjuk, elmehetnék az idei Aratófesztiválra.

-Az csodás lenne, de engem az éltben nem engednek el. Meg amúgy is. Neked már van egy húgod, rémlik?  – feleltem némiképp lehangoltan.

-Majd rávesszük a nénikémet, utána már nem nehéz a bácsikámat is. Sara, pedig örülni fog, téged bír – bíztatott.

- Amúgy kérdezhetek valamit?

- Amit csak akarsz – vigyorodott el.

- Te mit tudtál rólam, mielőtt megismertél? Rólam, mint hercegnőről… - kérdeztem elgondolkodva.

- Azt, hogy van egy ezüst sárkány rajtad, hogy valahol valakik felnevelnek, miután el lettél menekítve, és azt, hogy egyszer feleségül foglak venni. Legalábbis akkor úgy állt a helyzet. Ennyi – mesélte. Még beszélgettünk volna egy jó darabig, amikor hangokat hallottunk a hátunk mögött.

- Hé, ki van ott? Ilyenkor veszélye és tilos elhagyni a tábor! – Nevetve elszaladtunk a másik irányba és megkerülve a tábort belopakodtunk mindketten a saját házunkba.

Prológus

Az első emlékem az, hogy egy szobában vagyok, zárt ajtó mögött és valaki egy kislány életéért könyörög. Az én életemért.

Aztán ketten benyitottak, de csak a lábakat láttam. Valaki a hátérben sírt.  Az egyikőjük hozzám ért. Akkor minden elsötétült. Az előbbi valaki felkiáltott. Azt hiszem egy nő volt… de nem vagyok benne biztos. Semmiben sem vagyok biztos. Lehet, hogy az egész csak egy álom volt. Álom vagy sem, én ragaszkodok ezekhez az emlékekhez. Ezek az egyetlen jelei annak, aki voltam. Nem tudom, kivoltam, de az biztos, hogy most már más vagyok.

 Amikor magamhoz tértem egy gazdag falusi házban ébredtem, elneveztek Eleanorenak.

Akkor voltam 10 éves, azóta eltelt 4 év, de az emlékem még azóta sem tértek vissza. Néha elgondolkodok rajtuk, eddig csak arra sikerült rájönnöm, hogy nem beszélnek arról, mi történik a királyságban. Úgy tűnik, mintha nem akarnák, hogy bármiről is tudomást szerezek. Csak annyit sejtek, hogy nem egy átlagos gyerekorom lehetett. A szüleim idegesek lesznek, ha rákérdezek, ők mit tudnak erről.
Amilyen az én szerencsém, most se egy normális családba fogadtak örökbe. Apám a lázadásvezetője, anyám, pedig ahol tudd, segít neki, engem, pedig még a telkünkről sem engednek el. Mindig úgy kell kihallgatnom, ahogy arról beszélgetnek, mi folyik az országban. Nem vettem nagyon a szívemre, nekem pont jó volt úgy az életem, ahogy volt. De persze a Sors nem bírta volna ki, ha nem kever bele.

 Mint említettem nem nagyon zavart, hogy nem mehettem ki. Többnyire. De néha kiszöktem az erdőbe.
 Éppen egy vadalmafa ágai közt töltöttem az időmet, amikor észrevettem, hogy egy lovas közeleg. Amilyen gyorsan csak tudtam, elvágtattam Leila hátán a házunkhoz. A szüleim régi barátként üdvözölték az érkezőt, aztán pedig zárt ajtó mögött akartak vele beszélni, nehogy meghaljam. Hiába, ennyi idő alatt mesteri fokra fejlesztettem a hallgatózást.

- Rodrick, hányszor kell még megkérnünk, hogy ne gyere ide, ha nem muszáj, tudod, hogy Eleanore… - hallottam  először anyám hangját.

- Ellen, kérlek! Ez fontos! El kell jönnöd a gyülekező helyre, Richard! Az élelem egyre kevesebb, pénz meg sehol! A mágiát pedig, már szinte teljesen elszipolyozta Eron herceg. A nép kétségbe van esve, szükségünk van a vezére. Hárman egy hete elmentek a kastélyba élelmet szerezni, és még nem jöttek vissza! Tudom, hogy számotokra és mindenkinek most a kislány a fontos, de ezzel is kell foglalkoznotok. Stefan is hiányol titeket, sosem mondja, de igaz. Itt lenne lassan az ideje, hogy megkezdjük a terv következő részét, vagy elbukunk. A fiam késszen áll… –tudósított a Rodrick névre hallgató jövevény. Azon kívül, hogy a felét nem értettem, a másik részén kiakadtam. Az emberek szenvednek (ennyit értettem belőle). Én meg itthon kuksoljak? Velük megyek, döntöttem. Amint a szüleim elindultak, én is felhúztam egy köpenyt, amit ott hagytak, aztán felnyergeltem Leilát és biztos távolságból követtem a nyomukat. Nem egészen fél óra után már ott is voltunk a városban. Kicsit szíven ütött, hogy ilyen közel van. Régóta vágytam rá, hogy lássam, de mindig azt hittem elérhetetlen.

A város rosszabb volt, mint ahogy elképzeltem. Minden sötét, mindenki köpenyt viselt és mindenki mintha fáradt lenne. A házak között indák voltak, járhatatlanná téve néhány utat. Repedezett, sötét falú házak, az időtől megfeketedett tetőkkel. Néhol lyukas volt a ház ajtaja, fala vagy teteje. A legtöbb helyen ajtó sem volt. Göncökbe csavart, éhes gyerekek lézengtek az utcákon. Mindenfelé koldusok tömkelege, de akik nem voltak azok, még ők se néztek ki sokkal jobb állapotban levőknek.

- Menjünk el egy másik városba, kérlek! – hallottam egy nő hangját az egyik házsarok mögül.

- Árulók legyünk?! – kérdezte tőle idegesen a férje.
- De legalább a fiúnkat fel tudnánk nevelni! Ez a város egy halottasház. Hónaponta többször is megtámadnak minket a katonák. Tudom, hogy a felkelők jó ügy érdekében harcolnak, de be kell látnunk. A királyság többi részén is kegyetlen a herceg uralma, de legalább nem kell attól rettegnünk, hogy megölnek. És lenne étel is, és tiszta víz – érvelt az asszony.

Nem hallottam a férfi válaszát, mert pánikba esve próbáltam megtalálni a szüleim, hiszen mialatt ezt a beszélgetést hallgattam, ők eltűntek. Végigszaladtam az utcán, mire egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

- Mindegy, majd megbeszéljük, ha megérkezünk - ez apám volt, most már egy nagyobb csapat gyűlt össze a szüleim körül. Mélyen az arcomba húztam a köpenyt és csatlakoztam a csoporthoz. Egy csapóajtón keresztül átjutottunk egy alagútba, amely egy alagútba vezettet.  Az alagút végén őrök között mentünk át. Mindenkit gyorsából leellenőriztek. A szüleimet és Rodrickot, meg még néhányukat szó nélkül átengedtek, a csoportból hármunkat, pedig nem ismertek fel elsőre. Egyenként félrehívták a másik kettőt, majd néhány szóváltás után beengedték őket is. Mire én kerültem a sorra, már egy másik csapat hangjait lehetett hallani.

- Gyere ide – szólt nekem az egyik őr.
- Hagyd, ez csak egy lány, ahogy elnézem elég fiatal és esetlen, biztosan menekült vagy a családját keresi. Mindjárt itt vannak a többiek. Ne vesztegessük az időnket – szólt rá a másik őr, én meg örömömben majdnem a nyakába ugrottam. De sikerült visszatartanom magam, hiszen amúgy nem valószínű, hogy továbbra is teljesen normálisnak tekintenének. Sietve utolértem a szüleim csapatát, de itt már elővigyázatosabban hátra maradtam. Egy faluba értünk be, ahol már valamivel vidámabb volt az élet.  Az emberek tették a dolgukat, úgy tűnt mindenki borzasztóan elfoglalt, de a szüleimnek mindenki odaköszönt. Feltűnt az is, hogy nőkből és gyerekekből elég kevés van.

 Követni akartam a csoportot egy zárt terembe, de baljós kinézetű őrök ellenőriztek mindenkit.  Körbejártam az épületet, hátha találok egy ablakot, de nem volt. Hirtelen valaki felsikított. Megfordultam és néhány gyereket láttam, akik rohanva közeledtek a város széle felől.

-Jönnek a katonák! A déli alagútból- üvöltözött a legidősebb, de még ő sem lehetett idősebb 8 évnél. Az emberek döbbenten néztek rájuk. Egy magas, szőke fiú berontott az ajtón, ahol a szüleim mentek be nem is olyan régen. Következő pillanatban már ki is jött, nyomában apámmal, majd az összes többi emberrel.
- Mire vártok? Mindenki a helyére! – üvöltötte el magát a felkelővezér, az apám. Nagy sürgésforgás lett, megindult a tömeg, ide-oda lökdöstek. Az emberek, akik azelőtt békésen végezték a dolgukat, most fegyvert ragadtak és harcba szálltak a páncélos katonákkal, akik néhány pillanat alatt kerültek elő a barlangból. Láttam, apám is fegyvert ragad és beleveszik a harcoló tömegbe. Elveszetten próbáltam keresni valami menedéket, ahol elbújhatnék. Épp egy látszólag kihalt sikártorban próbáltam meghúzni magam, ne értsetek félre, nem vagyok valami gyáva alak, de fegyver nélkül belevetni magam lány létemre egy harcoló tömeg közé nem épp jó ötlet. Lépteket hallottam a hátam mögül. Megfordultam és épp egy katonával találtam szemközt magam, aki valami fejszéhez hasonló fegyvert tartott a kezében (nem tehetek róla, hogy nem tudom a nevét, hiszen az íjon és a kardon kívül nem láttam még más fegyvert). Felemelte a kezét és épp le akart vele súlytani. Már lepergett előttem az életem. A fejsze elkezdett vészjósló sebességgel közeledni felém, amikor a hátam mögül elém vágódott egy kard, és elhárította a katona fegyverét. Még fel se mértem ép ésszel, hogy mekkora szerencsém volt, amikor egy kéz megragadott és hátrarántott. Előttem termett egy magas férfi. Hosszú szőke haja lófarokba kötve a hátát verdeste, kb. ennyi időm volt szemügyre venni a megmentőmet, amikor elordította magát:

-Fordulj meg!- Én, pedig engedelmesen követtem az utasítást. Küzdelem hangjait hallottam, aztán vérszag ütötte meg az orromat. Meg akartam fordulni, hogy megbizonyosodjak róla, nem a jótevőmmel történ valami gond. Még csak félig sikerült megfordulnom, amikor ugyanaz a kéz megragadott és eltolt egy másik utca felé, ahol egy élő lelket sem lehetett látni.

- Nem túl szép látvány- magyarázta. Amikor befordultunk egy sarkon végre megfordulhattam, fel néztem a megmentőmre, aztán még feljebb, hiszen majdnem három fejel volt magasabb nálam, pedig az én 170 cm-el nem számítok épp alacsonynak. Sötétbarna szemei engem fürkésztek. Ő volt az a fiú, akit láttam berohanni a szüleimhez.

- Miért nem vagy a menedékhelyen a többi nővel és gyerekkel együtt?- kérdezte. Menedékhely? Nem is tudtam róla, hogy itt van ilyen. Elég zavartan nézhettem rá, de egyszeribe kitisztultak a vonásai, és mintha magától értetődő lenne, kijelentette:

- Te biztos új vagy - nézett rám mintha megerősítésre várt volna. Bólintottam. Zavartan beletúrt a hajába és most nem is nézett ki olyan idősnek, legfeljebb pár évvel idősebbnek nálam.

- Jobban megnézve még sosem láttalak. Se itt, se a felsővárosban. Menekült vagy?

- Nem éppen… Inkább csak új – feleltem zavartan.
- A családod döntött úgy, hogy csatlakoztok, te csak jöttél velük, nem? Sok ilyen van erre…
- Igen, mondhatjuk így is… - valamilyen szinten igaz volt.

- Szóval egy újonc lány. Ez esetben illene bemutatkoznom. Luké vagyok, Rodrick és Grace fia, a Tenina család fia. Most múltam 20. Tudod az apám a vezető helyettese- mosolyodott el. Gondoltam úgy illendő, hogy én is bemutatkozok.

- Eleanore vagyok, Ellen és Richárd mostoha lánya, nem tudom melyik család tagja, 16 éves. Gondolom, a nevelőapámat ismered - Elgondolkodott a szavaimon, majd megszólalt.

- Bo -bocs… Nem tudtam, hogy az vagy – nos igen, így már számára is más fényben volt a beszélgetésünk - Nem is tudtam, hogy van lányuk.

- Tudod, elég rövid pórázon tartanak-magyaráztam, majd még hozzátettem – Amúgy meg köszönöm, hogy megmentettél.

- Alap. Felejtsd el – legyintett.
- És hogy kerültél oda? A harcok nem is arrafelé folytak – jutott eszembe.
- Követtem a katonát. Általában nem szoktak körülnézni a környéken, csak ha észrevesznek valakit, azokat követik. Főleg a fiatal lányokat próbálják egyfolytában elkapni – magyarázta, miközben a pillantása a vállamra tévedt. A nagy tolongásban elvesztettem a köpenyem, amely alatt egy fekete ujjatlan blúz volt, így látni lehetett az ezüsttetoválást a vállamon, ami egy sárkányt ábrázolt. Anyáék mindig idegbajt kaptak, ahányszor nem volt takarásban a jel. Ha így meglátják, hogy eljöttem, kinyírnak. Bár amúgy is kinyírnak, szóval ez már mindegy. Luké arca elkomorult.

- Most velem kell jönnöd - jelentette ki. Gondoltam fontos dolog lehet, ha ennyire felzaklatta. Már láttam a sikátor végét, amikor katonák sereglettek mögénk. Több mint amennyivel Luké el tudna bánni. Luké körülnézett, úgy tűnt felméri a lehetőségeinket. Hirtelen kézen fogott kiráncigált a csatatérre. Aztán elkiáltotta magát:

-Ezüst sárkány! – és közben rám mutogatott.

Mindenki megállt egy pillanatra, aztán felgyorsultak az események. A katonák mind felém igyekeztek, és nem úgy néztek ki, mint akik beszélgetni akarnak. A lázadók is körém sereglettek, élő gyűrűt emelve, a testükkel védelmeztek. Össze voltam zavarodva. A felkelők csoportjai feltartották a katonákat, mialatt Luké engem átráncigált néhány akadályon, majd be egy épületbe. Szűk volt a hely, tehát szorosan összelapulva várta velem a harc végét, felkészülve egy esetleges támadásra.

Nem tudom pontosan, hogy sikerült, de visszaverték a fekete katonákat. Akkor Luké letérdelt előttem. EZ most teljesen összezavart.

- Bocsásson meg felség, hogy veszélybe sodortam az életét, de ezt láttam a legbölcsebbnek - még észhez sem tértem teljesen, amikor feltépték az ajtót. Anya és apa állt ott villámokat szóró szemmel. Rodrick, aki nemrég még látogatóként érkezett a vidéki házunkba, odalépett melléjük.

- Fiam, jól cselekedtél. Menjünk – a fiú rámkacsintott majd szó nélkül követte az apját. Luké jelenetét elraktároztam az agyam egyik fiókjába, hogy majd utána járok.

- Kisasszony, te most velünk jössz – szólt rám dühösen apa, majd elindult a ház felé, ahova előzőleg nem tudtam őket követni.

Amikor beértünk, anya szinte rögtön nekem támadt:

- Te meg, hogy kerülsz ide? Tisztában vagy vele mekkora veszélybe sodortad magad? Mi lett volna az apáddal és velem, ha te most meghalsz?

- Ellen, nyugodj meg! Előbb-utóbb úgyis el kellet, volna mondani neki. – nyugtatta apám, mire anyám megadóan bólintott. Nagyobb szidásra számítottam, de nem panaszkodok, örülök, hogy nem kaptam meg.

- Mint tudod, annak ellenére, hogy úgy szeretünk mind az édeslányunkat, te akkor is örökbe voltál fogadva. – Kezdte a mesét apám.

- Még jó, hogy nem tegnaptól kezded! – méltatlankodott anyám. – Kincsem, ezt a lázadást nem mi kezdtük. Tart már azóta, hogy az Ilaya család került a trónra. 3 generációval ezelőtt. Az első két generáció alatt csak azért volt a lázadás, mert nem a Tenina család lett az uralkodó. Ezért nem sikerült megvalósítani a felkelést, de viszont az Ilaya család együtt érző volt és nem pusztította el őket. A Tenina család elfogatta a kudarcot, épp véget vetett volna a felkelésnek, amikor rettenetes dolog történt…

- Innentől én folytatom - szólt közbe apám – Az Ilaya családnak amióta csak léteznek mindig csak 1 gyereke volt. Eleinte úgy tűnt ebben ez a generáció se tűnik ki a többi közül. A fiú már nyolc éves volt, amikor megszületett a kishercegnő. Akkor még minden jól ment, de a királyi pár évekkel később hirtelen elhunyt. A fiatal herceg félt, hogy az akkor már tíz éves hercegnő elcsaklizza előle a koronát, ezért úgy döntött megöleti, de a dadának sikerült meggyőzni a kivégzéssel megbízott katonát, hogy inkább menekítse ki a kishercegnőt. A katona a nővéréhez és annak férjéhez menekítette a kislányt, hogy ők neveljék fel. Így kerültél hozzánk- fejezte be a történetet az apám

- Mi, pedig felneveltünk- tette hozzá gyengéden az anyám.

Hirtelen sok minden értelmet nyert. Már tudtam miért hívott Luké felségnek, értelmet nyertek azok az emléktöredékeim is, amik még azelőttről voltak, hogy idekerültem a mostani szüleimhez. Aztán eszembe jutott valami.

- És a katona? Vele mi lett? – kérdeztem.

- Hát ő megházasodott, született két gyermeke és most a helyettesem- kacsintott rám apám. Tehát Rodrick, Luké apja volt az…

Az ajkaim maguktól elkezdték formálni a hangokat.

– A sárkány a vállamon… - a suttogásnál alig hangosabban mondtam, de úgy tűnik, anyám így is meghallotta.

- Aranyom, az a sárkány a jel rajtad, a szerint lehet felismerni az Ilaya családhoz tartozókat. Bár a többieké nem ezüst. Ez valószínűleg csak azért van, mert évszázadok óta te vagy az első lánygyermek ebben a családban. – anyám gyengéden átkarolta a vállamat, miközben apám odasétált az ablakhoz (amit én előtte nem vettem észre, furcsa de most ez tűnt a legfontosabbnak).

- Kincsem, elég nagy tömeg gyűlt össze a tiszteletedre, és ha elég erősnek érzed magad, akkor ki kéne menned lassan- tudósított az ablak előtt állva.

Úgy tűnt a város apraja-nagyja mind odagyűlt, hogy lásson. Az első sorban állt Rodrick és Luké. Ők voltak az elsők, akik meghajoltak, majd mindenki más is követte a példájukat. Amikor már csak én és a szüleim álltunk, apám odasúgta:

- Így kérnek rá, hogy harcolj értük a bátyád ellen, ha elfogadod, akkor fejhajtással viszonozd a meghajlást. Bíznak benned, de nem muszáj megtenned. A döntés a tiéd – kösz apa. A bíznak benned rész után, még mond, hogy dönthetek…

 Ezután ők is csatlakoztak a hajlongó tömeghez. Ez nekem túl sok egy napra… Hercegnő? Pszichopata bátyám? Harcoljak? Vagy ne? Megfordult a fejemben, hogy elfutok, de aztán mégis inkább fejet hajtottam.

Mikor felegyenesedtem, egy kislány nagy sikkantással odaugrott hozzám és a kezéből egy virágot nyújtogatott felém. Olyan ötéves lehetett. Az anyja rögtön ott termett és rémülten el akarta húzni a kislányt, és közben ezerszer bocsánatot kért. Intettem neki, hogy maradjon, ahol van, nem lesz baj, de úgy tűnik ezt mindenki, félreértelmezte, hiszen lélegzetvisszafojtva várták, mit teszek a kislánnyal. Lehajoltam hozzá és a virágot, amit eddig nekem nyújtogatott a hajába illesztettem, amiért gyöngyöző kacaj volt a jutalmam. A felnőttek meglepve néztek rám, de nem volt időm ezzel foglalkozni, hisz mindenhonnan kisgyermekek özönlöttek, nekem, pedig szinte világított a felirat a fejemben: EZ JÓ HELY, JÓL FOGOM MAGAM ÉREZNI ITT.