1. Fejezet

-Ele, merre vagy?  Luké már vár!- Hallottam apám kiáltását. Te jó ég! Így elszaladt az idő? Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba.

- Megyek már! - válaszoltam. Gyorsan lemásztam az ablakom előtt álló hatalmas diófáról, ami egy éve mióta ideköltöztünk a kedvenc helyem lett. Gyorsan felkaptam az íjam és a nyilaim, hosszú világosbarna hajamat meg összekötöttem s fejem tetején. Kirohantam az ajtón és majdnem nekirontottam Rodricknak.

-Elnézést! – kiáltottam neki oda futólag, ő meg csak csóválta a fejét és valami olyasmit motyogott, hogy a mai fiatalok… és a többit nem hallottam, mert már a falu szélénél jártam, ahol az edzőpálya helyezkedett el. Luké ott várt, ezért úgy döntöttem, hogy megtréfálom. A háta mögéosontam és a kezeimet a szemére raktam. Szinte éreztem, ahogy elmosolyodott. Kezemhez nyúlt, leemelte őket a szeméről aztán gyengéden megcsókolt. Épp hogy elhúzódtam tőle, a karjába kapott és megforgatott.

-Hé, el kéne kezdeni az edzést, mielőtt még leterelnek minket a pályáról – mondtam nevetve.

-Téged? Ezt te se gondolod komolyan - húzta fel az egyik szemöldökét, de megkomolyodott.

Az edzés rendben folyt, a végére eléggé kifáradtam. Szeretem az edzéseket, hiszen Luké közelében mindig nyugodt vagyok, és biztonságban érzem magam.

Mikor hazaértünk apám a házellőtt várt minket.

-Na, hogy halad a lányom? – kérdezte Luké-t.

- Kifejezetten jól. Most már mesterien lő, talán még nálam is jobban. A többi fegyvert is tudja használni. Kifejezetten jobb, mint amikor egy éve rám bíztátok. Akkoriban megkértem, hogy hozza oda a lándzsát, erre elhozta a szekercét. – válaszolt nevetve. Apám nem nevetett, pedig ez a történet mindig megnevetette. Igazából fogalmam sincs, mi volt benne a vicces.

-Luké, beszélnünk kell négy szemközt- tessékelte be apám Luké-t az ő szobájába. Luké búcsúzóul rámkacsintott.

Én látszólag elindultam a másik irányba, majd megkerültem a házat és elbújtam az ablak alatt, ahonnan mindent jól hallottam.

- Tudod mi a terv, mire vársz még? – hallottam apám hangját.

- Nincs még itt az ideje!  Nem fogom megkérni, amíg nincs itt az ideje! – felelte lazán Luké.

- Nincs itt az ideje! Van két szemem és látok is velük. Fülig beléd van esve –háborgott Rodrick.

- Nem, ő csak azt hiszi, hogy szeret – hallatszott Luké hangján, hogy mulatatja a párbeszéd. Mit mondjak, nem kell doktorátus ahhoz, hogy rájöjjek, rólam van szó.

- Luké, ezt hogy érted? – kérdezte anyám fáradtan.

- Nővérem, jobb, ha most mész, nem tesz jót neked, ha felzaklatod magad – hallottam ismét Rodrick hangját.

- Megyek mindjárt, a tudod hova! - felelte idegesen anyám – hiszen a lányom házasságáról van szó!

 – Fiam, mond már el miért késlekedsz! – váltott témát a szemét forgatva Rodrick.

- Szeret, mintha a bátya lennék, de sohase volt szerelmes ezért  azt hiszi, amit irántam érez, az szerelem – jelentette ki Luké. Ennyit elég volt hallanom. Elszaladtam a szobámba. Az volt a célom, hogy kimászok az ablakon fel a tetőre, de a szemem megakadt a tükörképemen, a nagy állótükrömben, a szobám egyik sarkában. Nem tartozok azok a lányok közé, akik órákat nézegetik magukat a tükörben, de most aprólékosan végignéztem magamon. Először a szőkésbarna hajamat vettem szemügyre. Egy gyors mozdulattal kivettem belőle a szalagot, mire a hajam a vállamra hullott, elért egészen a derekamig. Összehasonlítottam az anyám hullámos szőke fürtjeivel és apám fekete-göndör hajkoronájával, de nem találtam megegyezést. A következők a szemeim voltak. Barna nagy szemeim voltak, amik sehogy se illetek össze anyám fekete mandulametszésű szemeivel. A szüleim alacsony termetűek, anyámnál már magasabb vagyok, és nem sok hiányzik, hogy elérjem apámat.

Most merült fel bennem először, hogy olyan mértékben különbözök a szüleimtől, hogy még a vak is látja, hogy nem ők az igazi szüleim.

Valaki kopogtatott az ajtómon. Elmentem kinyitni, és meglepetésemre Luké állt ott. Újra az a jókedvű fiú volt, akit megismertem. Felkapott és meg akart csókolni, de életemben először elhúzódtam tőle.

-Nem állok még készen – feleltem kérdő tekintetére. Hogy mire nem állok készen, azt nem kérdezte, és ennek örülök, hiszen én sem tudtam.

Luké leült az ágyamra és megvárta, amíg én is csatlakozok, hozzá.

- Mi a baj? Miért húzódtál el tőlem? – kérdezte. Mikor észre vette, hogy nem fogok válaszolni, csak megvonta a vállát.

- Gyűlés van, de majd, ha vége megbeszéljük ezt –jelentette ki, és ezzel tudtomra adta látogatásának igazi okát.

 Egy éve rendszeresen részt kell vennem a gyűléseken, és bár gyakorlatilag az apám vezeti a felkelést mindig, mindent jóvá kell hagynom, mielőtt megtörténik, valamint nagy ritkán én is hozzá tudok szólni úgy, hogy abból hasznunk is legyen. Luké magamra hagyott addig, amíg átöltöztem, hisz a gyűléseken megfelelő öltözékben kellet megjelenem. Nem voltam oda ezekért a ruhákért, hisz inkább szerettem nadrágot hordani, mint ezekben a szoknyákban járni, amikben mindig megbotlok. A döntés végül egy piros ruhára eset, aminek „csak” a bokámig ért a vége. A hajamat összefontam egy lehetőleg elegáns kontyba, de azt még így se tudtam megelőzni, hogy néhány kósza tincs, ne hulljon ki.

Mire a tanácsterembe értünk, már mindenki ott volt. A társaság nagyobbrészt férfi, csak mi hárman anyával és Luké édesanyával képviseltük a „gyengébbik nemet”. Apám amint beléptünk a terembe odajött hozzám és megölelt, ezt minden gyűlésen megtette. Ez után következett, hogy mint minden gyűlésen anyám odalépett mögém, majd szokás szerint odajött minden tag, egyesével, hogy köszöntsenek. Halálosan untam, hogy mindig mindenki ilyen udvarias velem. A legtöbben csak azért, hogyha egyszer véletlenül visszakapnám a születési jogomat, és hercegnő lennék, akkor megemlékezzek róluk. Még nem is vagyok igazi hercegnő, már is unom. Sokkal inkább lennék egyszerű lány. Akkor még ezeken a dögunalmas gyűléseken se kéne részt vennem.  De legalább nem teljesen besavanyodott képű, idióták vannak a tagok között. Igazság szerint lehetne akár egy rokoni találkozó is, hiszen a nyolc tag közül, 5-tal valamilyen úton, módon kapcsolatban álltam, egy voltam én, a maradék kettőt, pedig könnyen el tudnám képzelni a családomban. A szüleim után először mindig Rodrick és Mrs. Grace jött oda hozzánk. A nő alacsony volt, ősz haját mindig kontyba fogta, amit aztán egy kendővel kötött át. Mikor Mrs. Grace pukedlizett és Rodrick, bátorítóan a vállamra tette a kezét, a házaspár leült a nagy kerek asztalhoz. Luké, pedig a szülei mellet foglalt helyet. Ez után következett Pete, aki egy jószívű, vicces, néha kicsit bogaras emberke volt. A megjelenéséhez hozzátartozott, hogy mindig ki volt gombolva néhány gömb az ingén, mert már egyik színes ruhadarab, amit ő ingnek hív se érte körül.

Mindig kipirult arca és néha élénken vöröslő kopasz feje miatt nem nézett ki túl bölcsnek, de igazából roppant furfangos volt. Az utolsó Cleariff volt, aki a legtávolabb állt tőlem.  Azt mondják, valamiféle mágikus erő van a birtokában. Annyi viszont biztos, hogy keveset beszél, de velőset. Roppant bölcs és ravasz, mint egy róka. Ősz haja egy copfban van összekötve a tarkóján, világos zöld szeme, pedig szinte világított a szoba félhomályában. Luké mesélte, hogy mióta csatlakozott a felkeléshez, mintha egyetlen évet sem öregedett volna, pedig az már több mint tíz éve volt. Mikor már mindenki helyet foglalt én is csatlakoztam hozzájuk. A szobában nem volt más bútor vagy díszítés, így unalmamban az asztal repedéseit nézegettem. Nekem irtózatosan unalmasnak tűnt, de a többiek nagyon belemélyedtek. A gondolataim egészen elkalandoztak. Egyedül arra figyeltem fel, amikor Pete bácsi mosolyogva felállt a székről és leporolta az ingjét (amit rendszeresen megtesz, ki tudja miért).

- Nos, akkor döntöttünk. A hercegnő is beleegyezik? - kacsintott rám. Segélykérően néztem Lukéra, aki alig láthatóan biccentett egyet.

- Igen – feleltem bizonytalanul.

A gyűlés hivatalosan is véget ért. Kint már sötét volt és a csillagok úgy ragyogtak az égen, mint megannyi égő lámpás. Sietve távozzam, hogy Luké ne tudjon követni. Nem haragudtam rá, és pont ez volt az, ami megijesztett. Képes voltam ennyi ideig azt hinni, hogy szeretem, és most, amikor kiderül, hogy az egész hazugság volt, nem érzek semmit.

 Hiába menekültem, Luké nemsokára utolért. Nem ért hozzám, csak jött mellettem.

- Mi a baj? – kérdezte végül – Miért húzódtál el tőlem?- nem tudom miért, de ez a kérdés idegesített.

- Miért, talán a normális lányok csókolgatják a bátyjukat? – vágtam az arcába, majd előre siettem néhány lépést.

- Várj, Ele! Ne légy dühös. Sajnálom… - jött utánam. Most hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam és a szemébe néztem.

- Nem vagyok dühös! –sziszegtem, majd lágyabbra vettem a hangsúlyt – csaknem érzek semmit, és zavar, hogy megint én tudok meg mindent a legkésőbb. Még a saját érzéseimről is!  – az utolsó szavaknál már a könnyem is kicsordult. Luké átkarolta a vállam és tolni kezdet kifele a faluból, én meg hagytam magam. Nem igazán érdekelt, hogy hova vezet. Egyszer csak megálltunk. Ekkor végre körülnéztem, hogy hol is vagyunk. Az első dolog, amit megláttam az a patak csillámlása volt a holdfényben. Ebből már tudtam, hogy az északi alagút közelében, az erdőszélen vagyunk. Nappal ez a hely tele van színesebbnél színesebb virágokkal, de most éjszaka csak néhány éjféli rózsa ezüst színe volt látható. A patak felett egy kis fahíd volt. A korlátján valaha különféle motívumok lehettek, de mára már teljesen benőtte a moha.

- Jaj, Ele … - sóhajtott a fiú, majd  leült egy kidőlt fára, a patak parton, én, pedig mellé telepedtem.

- A szüleink kedvéért játszunk tovább – mondtam – szerintem idegbajt kapnának, ha megtudnák – próbáltam egy kis humort csempészni a hangomba, megjegyzem nem túl sok sikerrel. Luké rám nézett, majd biccentett egyet. Ezek után sokáig nem szólt egyikünk se. Én egyszerűen szerettem a csöndet, Luké, pedig mintha nagyon a gondolataiba merülne.

- Tudod, Ele… - kezdte a mondatot Luké.

- Hmm?

- Ha mérges vagy, akkor enyhén ezüstösen ragyogsz - jelentette ki mosolyogva.

- Te megőrültél – feleltem nevetve.

- Tudod mit?  Ha mi testvérként szeretjük egymást, akkor miért ne lennénk testvérek? – nézett rám kérdőn Luké.

- Hogy mi? Emberek, segítség, ennek teljesen elment az essze – kiabáltam bele nevetve az éjszakába – És mégis mit akarsz ezzel?

- Most miért ne? Tök buli lenne… Mondjuk, elmehetnék az idei Aratófesztiválra.

-Az csodás lenne, de engem az éltben nem engednek el. Meg amúgy is. Neked már van egy húgod, rémlik?  – feleltem némiképp lehangoltan.

-Majd rávesszük a nénikémet, utána már nem nehéz a bácsikámat is. Sara, pedig örülni fog, téged bír – bíztatott.

- Amúgy kérdezhetek valamit?

- Amit csak akarsz – vigyorodott el.

- Te mit tudtál rólam, mielőtt megismertél? Rólam, mint hercegnőről… - kérdeztem elgondolkodva.

- Azt, hogy van egy ezüst sárkány rajtad, hogy valahol valakik felnevelnek, miután el lettél menekítve, és azt, hogy egyszer feleségül foglak venni. Legalábbis akkor úgy állt a helyzet. Ennyi – mesélte. Még beszélgettünk volna egy jó darabig, amikor hangokat hallottunk a hátunk mögött.

- Hé, ki van ott? Ilyenkor veszélye és tilos elhagyni a tábor! – Nevetve elszaladtunk a másik irányba és megkerülve a tábort belopakodtunk mindketten a saját házunkba.