Prológus

Az első emlékem az, hogy egy szobában vagyok, zárt ajtó mögött és valaki egy kislány életéért könyörög. Az én életemért.

Aztán ketten benyitottak, de csak a lábakat láttam. Valaki a hátérben sírt.  Az egyikőjük hozzám ért. Akkor minden elsötétült. Az előbbi valaki felkiáltott. Azt hiszem egy nő volt… de nem vagyok benne biztos. Semmiben sem vagyok biztos. Lehet, hogy az egész csak egy álom volt. Álom vagy sem, én ragaszkodok ezekhez az emlékekhez. Ezek az egyetlen jelei annak, aki voltam. Nem tudom, kivoltam, de az biztos, hogy most már más vagyok.

 Amikor magamhoz tértem egy gazdag falusi házban ébredtem, elneveztek Eleanorenak.

Akkor voltam 10 éves, azóta eltelt 4 év, de az emlékem még azóta sem tértek vissza. Néha elgondolkodok rajtuk, eddig csak arra sikerült rájönnöm, hogy nem beszélnek arról, mi történik a királyságban. Úgy tűnik, mintha nem akarnák, hogy bármiről is tudomást szerezek. Csak annyit sejtek, hogy nem egy átlagos gyerekorom lehetett. A szüleim idegesek lesznek, ha rákérdezek, ők mit tudnak erről.
Amilyen az én szerencsém, most se egy normális családba fogadtak örökbe. Apám a lázadásvezetője, anyám, pedig ahol tudd, segít neki, engem, pedig még a telkünkről sem engednek el. Mindig úgy kell kihallgatnom, ahogy arról beszélgetnek, mi folyik az országban. Nem vettem nagyon a szívemre, nekem pont jó volt úgy az életem, ahogy volt. De persze a Sors nem bírta volna ki, ha nem kever bele.

 Mint említettem nem nagyon zavart, hogy nem mehettem ki. Többnyire. De néha kiszöktem az erdőbe.
 Éppen egy vadalmafa ágai közt töltöttem az időmet, amikor észrevettem, hogy egy lovas közeleg. Amilyen gyorsan csak tudtam, elvágtattam Leila hátán a házunkhoz. A szüleim régi barátként üdvözölték az érkezőt, aztán pedig zárt ajtó mögött akartak vele beszélni, nehogy meghaljam. Hiába, ennyi idő alatt mesteri fokra fejlesztettem a hallgatózást.

- Rodrick, hányszor kell még megkérnünk, hogy ne gyere ide, ha nem muszáj, tudod, hogy Eleanore… - hallottam  először anyám hangját.

- Ellen, kérlek! Ez fontos! El kell jönnöd a gyülekező helyre, Richard! Az élelem egyre kevesebb, pénz meg sehol! A mágiát pedig, már szinte teljesen elszipolyozta Eron herceg. A nép kétségbe van esve, szükségünk van a vezére. Hárman egy hete elmentek a kastélyba élelmet szerezni, és még nem jöttek vissza! Tudom, hogy számotokra és mindenkinek most a kislány a fontos, de ezzel is kell foglalkoznotok. Stefan is hiányol titeket, sosem mondja, de igaz. Itt lenne lassan az ideje, hogy megkezdjük a terv következő részét, vagy elbukunk. A fiam késszen áll… –tudósított a Rodrick névre hallgató jövevény. Azon kívül, hogy a felét nem értettem, a másik részén kiakadtam. Az emberek szenvednek (ennyit értettem belőle). Én meg itthon kuksoljak? Velük megyek, döntöttem. Amint a szüleim elindultak, én is felhúztam egy köpenyt, amit ott hagytak, aztán felnyergeltem Leilát és biztos távolságból követtem a nyomukat. Nem egészen fél óra után már ott is voltunk a városban. Kicsit szíven ütött, hogy ilyen közel van. Régóta vágytam rá, hogy lássam, de mindig azt hittem elérhetetlen.

A város rosszabb volt, mint ahogy elképzeltem. Minden sötét, mindenki köpenyt viselt és mindenki mintha fáradt lenne. A házak között indák voltak, járhatatlanná téve néhány utat. Repedezett, sötét falú házak, az időtől megfeketedett tetőkkel. Néhol lyukas volt a ház ajtaja, fala vagy teteje. A legtöbb helyen ajtó sem volt. Göncökbe csavart, éhes gyerekek lézengtek az utcákon. Mindenfelé koldusok tömkelege, de akik nem voltak azok, még ők se néztek ki sokkal jobb állapotban levőknek.

- Menjünk el egy másik városba, kérlek! – hallottam egy nő hangját az egyik házsarok mögül.

- Árulók legyünk?! – kérdezte tőle idegesen a férje.
- De legalább a fiúnkat fel tudnánk nevelni! Ez a város egy halottasház. Hónaponta többször is megtámadnak minket a katonák. Tudom, hogy a felkelők jó ügy érdekében harcolnak, de be kell látnunk. A királyság többi részén is kegyetlen a herceg uralma, de legalább nem kell attól rettegnünk, hogy megölnek. És lenne étel is, és tiszta víz – érvelt az asszony.

Nem hallottam a férfi válaszát, mert pánikba esve próbáltam megtalálni a szüleim, hiszen mialatt ezt a beszélgetést hallgattam, ők eltűntek. Végigszaladtam az utcán, mire egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

- Mindegy, majd megbeszéljük, ha megérkezünk - ez apám volt, most már egy nagyobb csapat gyűlt össze a szüleim körül. Mélyen az arcomba húztam a köpenyt és csatlakoztam a csoporthoz. Egy csapóajtón keresztül átjutottunk egy alagútba, amely egy alagútba vezettet.  Az alagút végén őrök között mentünk át. Mindenkit gyorsából leellenőriztek. A szüleimet és Rodrickot, meg még néhányukat szó nélkül átengedtek, a csoportból hármunkat, pedig nem ismertek fel elsőre. Egyenként félrehívták a másik kettőt, majd néhány szóváltás után beengedték őket is. Mire én kerültem a sorra, már egy másik csapat hangjait lehetett hallani.

- Gyere ide – szólt nekem az egyik őr.
- Hagyd, ez csak egy lány, ahogy elnézem elég fiatal és esetlen, biztosan menekült vagy a családját keresi. Mindjárt itt vannak a többiek. Ne vesztegessük az időnket – szólt rá a másik őr, én meg örömömben majdnem a nyakába ugrottam. De sikerült visszatartanom magam, hiszen amúgy nem valószínű, hogy továbbra is teljesen normálisnak tekintenének. Sietve utolértem a szüleim csapatát, de itt már elővigyázatosabban hátra maradtam. Egy faluba értünk be, ahol már valamivel vidámabb volt az élet.  Az emberek tették a dolgukat, úgy tűnt mindenki borzasztóan elfoglalt, de a szüleimnek mindenki odaköszönt. Feltűnt az is, hogy nőkből és gyerekekből elég kevés van.

 Követni akartam a csoportot egy zárt terembe, de baljós kinézetű őrök ellenőriztek mindenkit.  Körbejártam az épületet, hátha találok egy ablakot, de nem volt. Hirtelen valaki felsikított. Megfordultam és néhány gyereket láttam, akik rohanva közeledtek a város széle felől.

-Jönnek a katonák! A déli alagútból- üvöltözött a legidősebb, de még ő sem lehetett idősebb 8 évnél. Az emberek döbbenten néztek rájuk. Egy magas, szőke fiú berontott az ajtón, ahol a szüleim mentek be nem is olyan régen. Következő pillanatban már ki is jött, nyomában apámmal, majd az összes többi emberrel.
- Mire vártok? Mindenki a helyére! – üvöltötte el magát a felkelővezér, az apám. Nagy sürgésforgás lett, megindult a tömeg, ide-oda lökdöstek. Az emberek, akik azelőtt békésen végezték a dolgukat, most fegyvert ragadtak és harcba szálltak a páncélos katonákkal, akik néhány pillanat alatt kerültek elő a barlangból. Láttam, apám is fegyvert ragad és beleveszik a harcoló tömegbe. Elveszetten próbáltam keresni valami menedéket, ahol elbújhatnék. Épp egy látszólag kihalt sikártorban próbáltam meghúzni magam, ne értsetek félre, nem vagyok valami gyáva alak, de fegyver nélkül belevetni magam lány létemre egy harcoló tömeg közé nem épp jó ötlet. Lépteket hallottam a hátam mögül. Megfordultam és épp egy katonával találtam szemközt magam, aki valami fejszéhez hasonló fegyvert tartott a kezében (nem tehetek róla, hogy nem tudom a nevét, hiszen az íjon és a kardon kívül nem láttam még más fegyvert). Felemelte a kezét és épp le akart vele súlytani. Már lepergett előttem az életem. A fejsze elkezdett vészjósló sebességgel közeledni felém, amikor a hátam mögül elém vágódott egy kard, és elhárította a katona fegyverét. Még fel se mértem ép ésszel, hogy mekkora szerencsém volt, amikor egy kéz megragadott és hátrarántott. Előttem termett egy magas férfi. Hosszú szőke haja lófarokba kötve a hátát verdeste, kb. ennyi időm volt szemügyre venni a megmentőmet, amikor elordította magát:

-Fordulj meg!- Én, pedig engedelmesen követtem az utasítást. Küzdelem hangjait hallottam, aztán vérszag ütötte meg az orromat. Meg akartam fordulni, hogy megbizonyosodjak róla, nem a jótevőmmel történ valami gond. Még csak félig sikerült megfordulnom, amikor ugyanaz a kéz megragadott és eltolt egy másik utca felé, ahol egy élő lelket sem lehetett látni.

- Nem túl szép látvány- magyarázta. Amikor befordultunk egy sarkon végre megfordulhattam, fel néztem a megmentőmre, aztán még feljebb, hiszen majdnem három fejel volt magasabb nálam, pedig az én 170 cm-el nem számítok épp alacsonynak. Sötétbarna szemei engem fürkésztek. Ő volt az a fiú, akit láttam berohanni a szüleimhez.

- Miért nem vagy a menedékhelyen a többi nővel és gyerekkel együtt?- kérdezte. Menedékhely? Nem is tudtam róla, hogy itt van ilyen. Elég zavartan nézhettem rá, de egyszeribe kitisztultak a vonásai, és mintha magától értetődő lenne, kijelentette:

- Te biztos új vagy - nézett rám mintha megerősítésre várt volna. Bólintottam. Zavartan beletúrt a hajába és most nem is nézett ki olyan idősnek, legfeljebb pár évvel idősebbnek nálam.

- Jobban megnézve még sosem láttalak. Se itt, se a felsővárosban. Menekült vagy?

- Nem éppen… Inkább csak új – feleltem zavartan.
- A családod döntött úgy, hogy csatlakoztok, te csak jöttél velük, nem? Sok ilyen van erre…
- Igen, mondhatjuk így is… - valamilyen szinten igaz volt.

- Szóval egy újonc lány. Ez esetben illene bemutatkoznom. Luké vagyok, Rodrick és Grace fia, a Tenina család fia. Most múltam 20. Tudod az apám a vezető helyettese- mosolyodott el. Gondoltam úgy illendő, hogy én is bemutatkozok.

- Eleanore vagyok, Ellen és Richárd mostoha lánya, nem tudom melyik család tagja, 16 éves. Gondolom, a nevelőapámat ismered - Elgondolkodott a szavaimon, majd megszólalt.

- Bo -bocs… Nem tudtam, hogy az vagy – nos igen, így már számára is más fényben volt a beszélgetésünk - Nem is tudtam, hogy van lányuk.

- Tudod, elég rövid pórázon tartanak-magyaráztam, majd még hozzátettem – Amúgy meg köszönöm, hogy megmentettél.

- Alap. Felejtsd el – legyintett.
- És hogy kerültél oda? A harcok nem is arrafelé folytak – jutott eszembe.
- Követtem a katonát. Általában nem szoktak körülnézni a környéken, csak ha észrevesznek valakit, azokat követik. Főleg a fiatal lányokat próbálják egyfolytában elkapni – magyarázta, miközben a pillantása a vállamra tévedt. A nagy tolongásban elvesztettem a köpenyem, amely alatt egy fekete ujjatlan blúz volt, így látni lehetett az ezüsttetoválást a vállamon, ami egy sárkányt ábrázolt. Anyáék mindig idegbajt kaptak, ahányszor nem volt takarásban a jel. Ha így meglátják, hogy eljöttem, kinyírnak. Bár amúgy is kinyírnak, szóval ez már mindegy. Luké arca elkomorult.

- Most velem kell jönnöd - jelentette ki. Gondoltam fontos dolog lehet, ha ennyire felzaklatta. Már láttam a sikátor végét, amikor katonák sereglettek mögénk. Több mint amennyivel Luké el tudna bánni. Luké körülnézett, úgy tűnt felméri a lehetőségeinket. Hirtelen kézen fogott kiráncigált a csatatérre. Aztán elkiáltotta magát:

-Ezüst sárkány! – és közben rám mutogatott.

Mindenki megállt egy pillanatra, aztán felgyorsultak az események. A katonák mind felém igyekeztek, és nem úgy néztek ki, mint akik beszélgetni akarnak. A lázadók is körém sereglettek, élő gyűrűt emelve, a testükkel védelmeztek. Össze voltam zavarodva. A felkelők csoportjai feltartották a katonákat, mialatt Luké engem átráncigált néhány akadályon, majd be egy épületbe. Szűk volt a hely, tehát szorosan összelapulva várta velem a harc végét, felkészülve egy esetleges támadásra.

Nem tudom pontosan, hogy sikerült, de visszaverték a fekete katonákat. Akkor Luké letérdelt előttem. EZ most teljesen összezavart.

- Bocsásson meg felség, hogy veszélybe sodortam az életét, de ezt láttam a legbölcsebbnek - még észhez sem tértem teljesen, amikor feltépték az ajtót. Anya és apa állt ott villámokat szóró szemmel. Rodrick, aki nemrég még látogatóként érkezett a vidéki házunkba, odalépett melléjük.

- Fiam, jól cselekedtél. Menjünk – a fiú rámkacsintott majd szó nélkül követte az apját. Luké jelenetét elraktároztam az agyam egyik fiókjába, hogy majd utána járok.

- Kisasszony, te most velünk jössz – szólt rám dühösen apa, majd elindult a ház felé, ahova előzőleg nem tudtam őket követni.

Amikor beértünk, anya szinte rögtön nekem támadt:

- Te meg, hogy kerülsz ide? Tisztában vagy vele mekkora veszélybe sodortad magad? Mi lett volna az apáddal és velem, ha te most meghalsz?

- Ellen, nyugodj meg! Előbb-utóbb úgyis el kellet, volna mondani neki. – nyugtatta apám, mire anyám megadóan bólintott. Nagyobb szidásra számítottam, de nem panaszkodok, örülök, hogy nem kaptam meg.

- Mint tudod, annak ellenére, hogy úgy szeretünk mind az édeslányunkat, te akkor is örökbe voltál fogadva. – Kezdte a mesét apám.

- Még jó, hogy nem tegnaptól kezded! – méltatlankodott anyám. – Kincsem, ezt a lázadást nem mi kezdtük. Tart már azóta, hogy az Ilaya család került a trónra. 3 generációval ezelőtt. Az első két generáció alatt csak azért volt a lázadás, mert nem a Tenina család lett az uralkodó. Ezért nem sikerült megvalósítani a felkelést, de viszont az Ilaya család együtt érző volt és nem pusztította el őket. A Tenina család elfogatta a kudarcot, épp véget vetett volna a felkelésnek, amikor rettenetes dolog történt…

- Innentől én folytatom - szólt közbe apám – Az Ilaya családnak amióta csak léteznek mindig csak 1 gyereke volt. Eleinte úgy tűnt ebben ez a generáció se tűnik ki a többi közül. A fiú már nyolc éves volt, amikor megszületett a kishercegnő. Akkor még minden jól ment, de a királyi pár évekkel később hirtelen elhunyt. A fiatal herceg félt, hogy az akkor már tíz éves hercegnő elcsaklizza előle a koronát, ezért úgy döntött megöleti, de a dadának sikerült meggyőzni a kivégzéssel megbízott katonát, hogy inkább menekítse ki a kishercegnőt. A katona a nővéréhez és annak férjéhez menekítette a kislányt, hogy ők neveljék fel. Így kerültél hozzánk- fejezte be a történetet az apám

- Mi, pedig felneveltünk- tette hozzá gyengéden az anyám.

Hirtelen sok minden értelmet nyert. Már tudtam miért hívott Luké felségnek, értelmet nyertek azok az emléktöredékeim is, amik még azelőttről voltak, hogy idekerültem a mostani szüleimhez. Aztán eszembe jutott valami.

- És a katona? Vele mi lett? – kérdeztem.

- Hát ő megházasodott, született két gyermeke és most a helyettesem- kacsintott rám apám. Tehát Rodrick, Luké apja volt az…

Az ajkaim maguktól elkezdték formálni a hangokat.

– A sárkány a vállamon… - a suttogásnál alig hangosabban mondtam, de úgy tűnik, anyám így is meghallotta.

- Aranyom, az a sárkány a jel rajtad, a szerint lehet felismerni az Ilaya családhoz tartozókat. Bár a többieké nem ezüst. Ez valószínűleg csak azért van, mert évszázadok óta te vagy az első lánygyermek ebben a családban. – anyám gyengéden átkarolta a vállamat, miközben apám odasétált az ablakhoz (amit én előtte nem vettem észre, furcsa de most ez tűnt a legfontosabbnak).

- Kincsem, elég nagy tömeg gyűlt össze a tiszteletedre, és ha elég erősnek érzed magad, akkor ki kéne menned lassan- tudósított az ablak előtt állva.

Úgy tűnt a város apraja-nagyja mind odagyűlt, hogy lásson. Az első sorban állt Rodrick és Luké. Ők voltak az elsők, akik meghajoltak, majd mindenki más is követte a példájukat. Amikor már csak én és a szüleim álltunk, apám odasúgta:

- Így kérnek rá, hogy harcolj értük a bátyád ellen, ha elfogadod, akkor fejhajtással viszonozd a meghajlást. Bíznak benned, de nem muszáj megtenned. A döntés a tiéd – kösz apa. A bíznak benned rész után, még mond, hogy dönthetek…

 Ezután ők is csatlakoztak a hajlongó tömeghez. Ez nekem túl sok egy napra… Hercegnő? Pszichopata bátyám? Harcoljak? Vagy ne? Megfordult a fejemben, hogy elfutok, de aztán mégis inkább fejet hajtottam.

Mikor felegyenesedtem, egy kislány nagy sikkantással odaugrott hozzám és a kezéből egy virágot nyújtogatott felém. Olyan ötéves lehetett. Az anyja rögtön ott termett és rémülten el akarta húzni a kislányt, és közben ezerszer bocsánatot kért. Intettem neki, hogy maradjon, ahol van, nem lesz baj, de úgy tűnik ezt mindenki, félreértelmezte, hiszen lélegzetvisszafojtva várták, mit teszek a kislánnyal. Lehajoltam hozzá és a virágot, amit eddig nekem nyújtogatott a hajába illesztettem, amiért gyöngyöző kacaj volt a jutalmam. A felnőttek meglepve néztek rám, de nem volt időm ezzel foglalkozni, hisz mindenhonnan kisgyermekek özönlöttek, nekem, pedig szinte világított a felirat a fejemben: EZ JÓ HELY, JÓL FOGOM MAGAM ÉREZNI ITT.