2. Fejezet

Nem tudom mit álmodtam, de az biztos, hogy kellemes volt. Furcsa minél többet gondolkodom róla, annál távolibbnak tűnik. Semmi nem maradt meg bennem csak egy pár mélybarna szem, tele keserűséggel. Még hosszú perceken átnéztem a plafont, miközben semmi kedvem nem volt felkelni. Végül elég energiát éreztem ahhoz, hogy kikászálódjak az ágyból (csak, hogy tisztázzuk, még kora reggel volt, napfelkelte után 1-2 órával lehetett). Korán keltem, de odakint már nagy volt a nyüzsgés. Végre, eljött ez a nap is. Felkeltem és megpróbáltam rendezetlen tincseimet egy alapvetően elfogadható fonatba rendezni, felkaptam egy bő szárú nadrágot és egy testhezálló felsőt, ugyanis amikor nem a hercegnőt játszom ezek a kedvenc ruhadarabjaim, hisz nem akadályoznak a mozgásban, kényelmesek és a bő nadrág nem túl kihívó. A szíjam mögé becsúsztattam az én Dianámat, ami külsőre úgy néz ki, mint egy kis pálca, de a helyi varázslók köszöntő ajándékként összedobták az erejüket (már ami maradt nekik Eron herceg mágia gyűjtései után), hogy létrehozzák ezt a fegyvert, ami az én kezemben képes lándzsává, karddá, baltává, vagy más fegyverré alakulni.

A falu főtere felé vettem az irányt, ahol a nők már gyülekeztek, hogy közösen készítik elő a lakomát, amely a hazatérők tiszteletére lesz szervezve. Mrs. Grace integetett, hogy menjek oda és segítsek neki bevinni a teknőket a konyhába. Elindultam az asszony felé, amikor oldalról nekem csapódott valami és lelökött a földre. Még ugyanabban a pillanatban rám esett egy vörös hajzuhatagot viselő lány, aki teljes torkából sikította a nevem.

- Malvina - kacagtam fel. Malvina vörös, göndör haja az arcomba lógott, ahogy megpróbált letápászkodni rólam. Barna szemei, mint mindig, most is csillogtak az örömtől. A szokásos barna térdig érő szoknyát, most halványzöldre cserélte és egy fehér kötényt kötött rá.

- Malvina, szállj le Eleanore -ról! Bocs, Ele, de a húgom napról napra komolytalanabb – Ráncigálta le rólam Malvinát, a nővére Russilla. Neki a húgával ellentétben fekete, nyílegyenes haja volt. Mint mindig, most is kontyba volt fogva a teteje, míg az alja rendezetten hullott a vállára.  Most ő is lecserélte a szokásos ruháit. Ő egy sötétkék szoknyában volt, ami a lábszára közepéig ért. A hasánál egy világoskék szalag volt a ruhán. A ruhának rövid ujjai voltak, hogy ne akadályozzák munka közben.

- Jön anya – jelentette be a szemeit forgatva Russilla.

- Úr isten, Malvina! Már megint mit csinálsz? Hogy akarsz magadnak férjet találni, amikor ilyen szeles vagy? Tessék még a hercegnőt is ledöntötted a lábáról! Neki bezzeg már van vőlegénye, pedig csak egy évvel idősebb, mint te, a nővérednek is van, mert ő se ilyen túlpörgött, mint te! Vegyél már példát róluk! – szidta a lányát Hava asszony, de a lánya csak mosolygott, nekem meg az járt a fejemben, hogy mit szólna, ha tudná, hogy én és Luké nem vagyunk együtt.

- Anya nyugi, hiszen csak játszottunk – nevetett Malvina - Férjhez meg nem fogok menni soha – viccelődöt tovább.

- Istenem csak ilyet ne mondj, itt akarsz maradni örökre a nyakamon? - méltatlankodott Hava asszony. Ekkor a zöldséges bódéktól felharsanó kiáltás szakította félbe a beszélgetést.

- HAVA! Gyere segíteni, mert nem fogunk elkészülni!

- Megyek már! – válaszolt az öregasszony.

- Na végre, hogy elment, most már szórakozhatunk – lélegzett fel Malvina, mi pedig Russillával összemosolyogtunk a feje felett.

- Ne beszélj így anyával, tudod, menyire érzékenyen érinti a házasság téma – próbált komolyan beszélni a húgával a barátnőm, de látszott, hogy inkább viccesnek tartja a dolgot.

- De ha egyszer olyan unalmas vele –nyavalygott Malvina – „Keres magadnak jó férjet! Ne légy olyan szeles így senkinek sem fogsz tetszeni! Meny férjhez minél előbb!” – próbálta utánozni az anyja hangát. Ekkor már mindnyájunkból kirobbant a nevetés. Mindannyian nevetünk, ez furcsa. Hiányzott a csendes kuncogás és a mindig szomorú kék szemek, a lány aki halkan, de mindig ott volt.

- Sara Vie hol van? – kérdeztem Russillát.

- Tényleg? Ma még nem is láttam – nézett körül, hátha mégis ott van valahol.

- Én láttam – kuncogott Malvina.

- Hol láttad? – kérdeztem.

- A 9. alagútnál, a keeertbeeen – mondta Malvina, jó hosszúra nyújtva.

- Ne butáskodj, oda a szerelmesek járnak, senki sem megy maga – tromfolta le Malvinát a nővére.

- Azt egy szóval se mondtam, hogy egyedül volt – felelte sértődötten a lány.

- Aha, biztos, és te hogy kerültél oda? – kötekedett a nővére.

- Én Gass-al mentem – öltötte ki a nyelvét a nővérére.

- Azzal a Gass-al, aki már több mint 3 éve koslat utánad, és aki még a kardot se tudja felemelni? - tört ki belőlem a nevetés. A szóban forgó személy egy vézna vörös fiú volt, aki mellesleg dadogott, és egyfolytában elesett. Amint először meglátta, belezúgott Malvina vörös hajába, de a barátnőm ki nem állhatta.

- Csak érdekelt milyen az a hely, értitek – pirult ki Malvina – meg most úgyis Sara Vie-ről beszélgettünk – váltott témát.

- Rendben, kivel volt ott Sara Vie? – könyörültem meg a Malvinán, akin látszott a megkönnyebbülés, hogy ejtettük a témát.

- Markkal - Mondta izgatottan.

- Az kizárt. Ő és Sara Vie? Az lehetetlen. Biztos jól láttad? – hitetlenkedett Russilla.

- Igen, biztos ő volt – bizonygatta Malvina.

- De hiszen szöges ellentétek. De ha viszont igaz, akkor megütötte a főnyereményt. Ő a legjobb férfi a lázadók között, persze csak Luké után, de a testvérével úgyse kezdhet ki. Az furi lenne, mellesleg… – hadarta le egy szuszra Russilla. De ekkor ledermedt és egyenesen a hátam mögé nézet

- Mi mellesleg? –akartam kérdezni, de ekkor csendes hangot hallottam a hátam mögött.

- Hallottam, hogy kerestek. Bocsánatot kérek, hogy gondot okoztam. - megfordultam és szembetaláltam magam Sara Vie-vel.  Magas volt, akárcsak mindenki más, Luké családjában, de belőle hiányzott az a feldobottság és tűz, ami a többi családtagban megvolt. A szemét most is szégyenlősen lesütötte, hosszú szőke haja eleje hátra volt kötve, a többi része, pedig szabadon hullott a hátára. Egyszerű fehér ruhát viselt, de mindenki másnál jobban emlékeztetett egy angyalra.

- Semmi gond. Azt hallottuk, Márkkal találkoztál – kacsintott rá Malvina. Csak a tisztánlátás kedvéért: Mark egy vicces figura volt, aki mindig mindenkit megnevetetett, de soha nem lehetett látni, hogy elgyengült volna. Soha nem szégyellte magát, soha nem kellet neki támasz. Külsőre egész jól nézett ki. Szőke rövid haja volt és kék szeme. Nem volt egy nagydarab, de mindig kihúzta magát, így ezt nem lehetett észrevenni.

- Ez… igaz – felelte halkan.

- És képzeld, Malvina és Gasston között is van valami – súgta oda Russilla úgy, hogy mi is haljuk.

- Örülök – mosolyodott el halványan Sara Vie. Nos, igen, a viselkedése nem túl sok érzelmet árult el, ezért gyakran hangosan kimondta, mit érez.

- Nem is igaz, csak érdekelt az a hely, már mondtam –pattogott Malvina. Mire mi ketten Russillával hangos nevetésben törtünk ki.

- Lányok, gyertek segíteni – jött értünk Mrs. Grace és mi elmentünk krumplit hámozni.

A délelőtt vidáman telt. Miközben az ételek elkészítésében segítettünk alkalmam nyílt egy pár szót váltani Lukéval is, aki a vadászatnál és a tér feldíszítésénél segédkezett. Én is szívesebben lettem volna ott, és valószínű több haszon is lett volna, mint hogy a meglehetősen korlátozott főzési képességeimmel szerencsétlenkedtem. Délben haza kellet mennem, hogy átöltözzek. Egy hosszú halvány rózsaszín ruhát húztam, a derekamra valamivel sötétebb árnyalatú masni került. Hosszú bő ujja alkalmatlan volt a mindennapi viselethez, de ma volt a Hazatérők bálja, ezért „elegánsan és hercegnőhöz méltóan” kellet kinéznem.

 A Hazatérők bálját minden csata után megtartjuk. Akár győztünk akár nem. Amikor a harcosaink hazatérnek a tiszteletükre lakoma, játékok, bál és ilyesmik vannak szervezve.

Épp a hajamból keféltem ki a gubancokat, amikor meghallottam a kürtöt. Istenem, akkor már itt vannak a falunál, én meg még nem vagyok kész. Befejeztem a fésülködés és gyorsan a fejembe, nyomtam az egyetlen fejdíszem. Kirohantam a házból, amiben nagyon korlátolt a szoknya, ezért összefogva megemeltem az alját, amitől összegyűrődött, de nem igazán érdekelt. Már mindenki felsorakozott az út mentén. Legelöl álltak a szüleim, utánuk, pedig a tanács tagjai. Odafutottam és beálltam a szüleim közé. Futás közben megigazgattam a ruhám és visszaraktam a fejemre a fejdíszt, ami közben lecsúszott.

- Megjöttem – jelentettem ki, amint odaértem.

- Ideje volt – nézett rám szúrós szemmel az anyám miután végigmérte a gyűrött ruhám és a megint kócos hajam.

 Szinte ugyanebben a pillanatban az 1. alagút előjött az első harcos. Megállt előttünk és fejet hajtott. Apám a vállára tette a kezét én, pedig hajbókoltam. Anyám feszült mosollyal nézett rá.

A katona kihúzta magát és a tömeg felé fordulva, mondta:

- Győztünk! – az egész falu üdvrivalgásban tört ki. A katona is elmosolyodott és továbbment. Az alagútból előjött a többi harcos is. Apa vállon veregette őket és majdnem mindhez volt pár kedves szava. Sokat régi barátként üdvözölt, hiszen ez az ő serege volt, csak ebbe a csatába nem tarthatott velük, hisz tüdőgyulladást kapott a hadjárat kezdete előtt. Néhány tiszt megállt előttünk, nekik hajbókoltam. Lopva anyámra pillantottam és láttam, hogy a feszült mosoly eltűnt, hogy átadja a helyét egy őszintének. Minden katona megkereste a tömegben a hozzátartozókat. Néhány szekér is jött a hadizsákmánnyal és a sebesültekkel. Sőt néhány újonc, és gyermek is velük tartott. Ők voltak azok, akik a csaták miatt árván maradtak. A sor végén haladt a sereg ideiglenes vezetője, aki apát helyettesítette. Tüskésre vágott fekete haja és alacsony termete volt, de mégis izmos és erős. Körülbelül az én magasságom. Egyetlen egy nadrág viselt, más semmit. Nálam öt évvel volt idősebb. Apa mosolyogva kezet fogott vele, én pedig hajbókolás helyett a nyakába vetettem magam.

- Bátyus, hiányoztál – kiáltottam.

- Nyugi, hugi – ölelt meg, majd letett a földre – Anya! –ölelte meg anyánkat.  Stefan is örökbe volt fogadva. Régen ő is egy ilyen csata után került a faluba. A szülei meghaltak. Ő akkor 3 éves volt. Amikor engem fogadtak örökbe akkor már 15, így Lukék gondoskodtak róla, amíg a szüleim velem voltak elfoglalva. Igen, ez után az a várható, hogy nem bír engem, de első találkozásunkkor úgy nézett rám, mint egy ritka állatfajra, viszont gyorsan megbékélt és hamar belejött a báty szerepébe.

 Luké odalépett mellém, hogy ő is üdvözölje Stefan -t.

- Hé, Stefan, megismersz még?

- Luké! –kezet fogtak – Ugye nem bántottad meg a húgom? Mert akkor kénytelen lennélek elpáholni! – mondta nevetve.

- Nem merném – kacsintott rá Luké.

- Figyelj, jó haver vagy, de ha bántod a húgom, leütlek! – röhögött rázkódó vállal, majd nevetve elindultunk a tér felé, ahol a lakoma volt.

 A tér közepén állt egy hatalmas almafa, a köré voltak felállítva az asztalok és padok, amin az egésznapi sütés-főzés eredménye díszelgett.

- Hmm… Jól néz ki – kócolta össze a hajam Stefan. Helyet foglaltunk a középen álló asztal között. Apa és anya ült egymás mellet, Anya jobb oldalán volt Stefan, mellette a menyasszonya Anna foglalt helyet. Anna, mint mindig most is fejkendőt viselt rövid haján, kicsi, kerekded alkata barátságos külsőt kölcsönzött, de bevallom, nem szívesen találkoztam volna vele a csatatéren. A specialitása a fejsze használata volt. Mellette ültek a szülei.

Apa balján voltam én, mellettem, pedig Luké. Ha oldalra fordítottam a fejem, akkor láttam Luké oldalán falatozó Grace néni-t és Rodrickot. Az apja mellet ült Sara Vie és újdonságként ott bohóckodott mellette Mark. Mark mellet a nagybácsija Pete gubbasztott. Le sem tagadhatnák, hogy rokonok, hisz mindketten csak úgy szórták a poénokat. A kört Cleariff zárta.

      Miután befejeztük az étkezést elérkezett az ideje a Hazatérők Báljának. A lényege az, hogy mindenki, aki ma tért vissza a csatából először táncol az egyik rokonával, majd szabadon választ egy párt. Az első kört Stefannal táncoltam. Elég falábú volt és én is, ezért a tánc felénél abbahagytuk részben, mert már kisebb tömeg nézte nevetve a táncunkat, részben pedig, mert megsajnált, amiért egyfolytában a lábamon járt, vagy éppenséggel nekiütköztem egy rossz lépés után. Stefan utána Annával próbálkozott, aki hősiesen tűrte a lába elleni támadást. Én Lukéval elmentem az összetákolt patikába, ahol a sérülteket láttuk el. Kevesebben voltak a szokottnál. Csak hárman. Két férfi, akiket már láttam a táborban és egy gyermek, aki valószínűleg, az árvák közé tartozik. Amikor beléptünk halk csengettyűk figyelmeztették a patikust. Kezét a köpenyébe törölgetve jött ki a mellékhelységből, ahol lakott. Luké itt mindig feszéjezve érezte magát, ezért gyorsan el is ment. A patikus, Krisztián érdekes látvány volt, alacsony vékony termetével, fehér rongyokból vart köpenyében és érthetetlen okokból kék hajával. A helyi legendák szerint egy kísérlete során lett kék. Gyorsan végigmutatott a betegeken.

- A mi katonáink, nyílvesző és kard okozta sérülés – mutatott az egyikre, majd a másik férfira – Mindkettő meggyógyul. Most alszanak - valószínűleg látta, ahogy a szemem a kisfiú felé siklik.

- Ő nagyobb gond – nézett szánakozóan a tíz éves forma fiúra, akinek csapzottan lógott az arcába egérbarna haja – az ő gyerekük. Mégis valaki közülük sebezte meg – mondta szomorúan. Leültem a fiúcska mellé és a homlokára tettem a kezem. Tűzforró. Krisztián lerakott mellém egy tálat tele gyógyfüvekkel kevert vízzel és egy rongyot. Tudtam mi a dolgom. Gyengéden letöröltem az izzadságot a fiú homlokáról. Oldalra fordulva magzati pózba húzta magát, miközben a vállát köhögés rázta. Rémülten néztem Krisztiánra.

- Megfázott az út alatt – dünnyögte, majd fogott néhány szárított gyógynövényt és visszament a szobájába.

- Kérlek, hozz Clearifftől még abból az érzéstelenítő főzetből! – hallottam percekkel később a hangját. Megigazítottam a takarót a fiún, majd kimentem a hűvös éjszakába.  Az égen ezernyi csillag világított, hűvös szellő simogatta az arcom. Néhány emlékkép tolakodott be a fejembe. Az a nap jutott először eszembe, amikor idekerültem. A város, ahol mindenki fáradt, a gyökerek, amik, mint megtudtam, a mágiát szívják. Vajon mi történt azokkal az emberekkel? A szüleim azt mondták, hogy most, hogy tudom, ki vagyok, veszélyes a kinti világ, így attól kezdve, ki se tettem a lábam a lázadók menedékéből.  Ez is jobb, mint volt, most egy egész faluban vagyok bezárva, nem egy birtokra. Bár nincs nagy különbség, bezárva lenni mindenképpen rossz. Odaértem Cleariff házához, amely kicsit távolabb esett a falutól, egy beomlott alagút mellet.

 Nem volt túl fényűző. Alacsony, kőház volt, amit már benőtt a moha, a ház hátsó része, pedig a hegyhez támaszkodott. Ablak gyanánt egy lyuk volt, amit fekete, nehéz anyagból készült függöny védett a széltől és a hidegtől. A szűk faajtó mögött egy sötét szobába jutottam. Kis idő kellet, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez.

Belül se volt sokkal díszesebb a hely. Egy egyszerű kőasztal, néhány fából készült székkel és egy értékes, különböző mintákkal átszőtt régi szőnyeg (valószínű többet ér, mint az egész ház együttvéve) volt a berendezés. A hátsó falban egy szűk alagút vezetett be a hegy belsejébe. Általában csak idáig jutottam, hisz Cleariffott mindig itt találtam. Egy darabig még álltam és vártam, hátha előbukkan, de néhány percen belül feléledt bennem a kíváncsiság és egyre jobban vonzott a szűk alagút. Vagy 10 percig hősiesen küzdöttem, majd nyert a kíváncsiság, és beléptem a járatba.

Épp csak annyi helyem volt, hogy aránylag kényelmesen elférjek. Az alagút szűk volt, sötét és nyirkos. Egyszóval, még szerencse, hogy nem volt klausztrofóbiám. Pontosan tíz lépést kellet megtennem (igen, számoltam. Na és?), amikor az alagút elkezdett szélesedni, és idővel egy nagy, kör alakú teremé változott. Átmérője kitette volna vagy 5 szekér hosszát. Teteje nem volt, így látni lehetett a csillagos eget.  A fal simára csiszolva, de ha közelebbről megnéztem látni lehetett néhány karcolásnyomot, amik hármasával terültek el, mintha hatalmas karmok okozták volna.

- Húúúú! –kiáltottam el magam, mire mindenhonnan visszhangozni kezdett a terem. Oké, ez baromság volt.

- Van ott valaki? – Hallottam Cleariff hangját az alagút felől. Gyorsan körülnéztem, hátha van-e valami lehetőség elmenekülni, vagy elrejtőzni, de nem volt. Jobbra-balra kapkodtam a fejemet menedék után kutatva, miközben Cleariff lépései egyre közelebbről hallatszottak. Néhány másodperc után, feltűnt a hang tulajdonosa. Mozdulatlanul álltam a terem közepén.

- Ide, soha többet be ne tedd a lábad, az engedélyem nélkül! – mordult rám.

- Sajnálom, értettem – feleltem megszeppenve.

- Most menj el, kérlek! Amiért jöttél, az asztalon van. – mutatott az alagút felé, én meg engedelmesen kislisszoltam a vájaton keresztül, míg Cleariff mozdulatlanul állt tovább a teremben. Nem sokkal később enyhe széllökést éreztem a hátamon, de nem mertem megfordulni, megnézni, hogy mi okozza.

Felkaptam az asztalról a csomagot, ami a gyógyszert rejtette és meg se álltam Krisztián házáig.

- Azért ilyen sürgős nem volt… - nézett rajtam végig, amikor gyors léptekkel berontottam a patikába. Átnyújtottam a csomagot, majd néhány szót váltottunk, mígnem kimerültségre hivatkozva hazamentem.  Útközben, az ünneplők megállítottak néhány percre, hogy a megmaradt három varázslónk közül (a többi meghalt, elhurcolták, vagy a drága vérszerinti bátyám teljesen elszipkázta az erejét) készítettek egy képet. Ez egy teljesen egyszerű varázslat, de most már erre is mindhárman kelletek. Említettem már, hogy nekik is alig maradt erejük?

 Amint megláttam a házunk, a puha, meleg ágyamra gondolva elöntött a fáradság. Kinyitottam a szobám ajtaját, amihez külön ajtó nyílt, így nem kellet végigmennem az egész házon, és szinte ugyanabban a mozdulatban beestem az ágyba. Kábé két másodpercig pihentem, amikor minden merre fáklyák gyulladtak. Én, pedig egy sikoly kíséretében kiugrottam az ágyból, legnagyobb meglepetésemre épp Luké karjába. Rajta kívül ott volt még az egész tanács, Stefan, Mark és Csilingelő, a kémünk. Néhány éve csapódott a felkelőkhöz, a 7 fős csapatával. Ők amolyan felderítők, hisz bárhova be tudnak lopózni. Mindannyian hallgatagok, és a Fekete Macskák hívatják magukat. Csilingelőnek, persze nem ez az igazi neve, de azt sajnos nem tudjuk, mert mialatt a csapat tagjai azért mondanak néha 1-2 szót, ő teljesen néma. A mozgása is hangtalan, így az egyetlen hang, aminek ő volt az okozója, az a kése csilingelése volt a tokban. Innen ragadt rá a Csilingelő becenév. A csapata, nem tudom, hogy, de megértette, ezért mindig vele volt valaki tolmácsként. Hosszú fekete haja, mint mindig lófarokba volt kötve a feje tetején (kivételes ünnepekkor szoros kontyot formázott belőle). Fekete egy részes ruhája második bőrként tapadt rá. Ez amolyan egyenruha volt a felderítők között.

- Úrnőm azt mondja, királyi csapatokat látott erre közeledni, felfegyverkezve – mondta, azt hiszem Caty nevű lány, aki a Fekete Macskákhoz tartozott és most tolmácsként kísérte a vezetőjüket. Vállig érő sötét, szinte fekete haja ezernyi apró fonásban díszelgett a fején. Ugyan olyan testhez álló ruha volt rajta, mint „úrnőjén”.

  Most minden szempár érdeklődve rám nézett, hogy van-e ötletem. Nem volt. Nem mellesleg, olyan fáradt voltam, hogy ha megkérdezik, szerintem a saját nevem nem jutott volna eszembe. Tényleg, a nevem. Vajon ez az igazi nevem? Vagy hercegnőként máshogy hívtak? Erről miért nem hallottam soha?

- Hercegnő, közeledik a királyi flotta. Mi tegyünk? – hallottam valaki hangját távolról. Talán Rodrickét, vagy apámét, vagy Pete–t, vagy most inkább abba hagyom.

- Igen, igen a hadsereg – nyomtam el egy ásítást – közeledik… És az baj? – tényleg nagyon álmos voltam. Hallottam, hogy anya mond valamit, legalábbis gondolom, hogy ő volt, és mindenki kiment a szobából, én meg már félálomban voltam, mikor bemásztam az ágyba.